Képviselőházi napló, 1896. XI. kötet • 1897. deczember 16–1898. január 17.

Ülésnapok - 1896-204

154 204. országos ülés 1897. deczember 28-án, csütörtökön. alárendelte a bécsi udvari kamarának, úgy, hogy semmi meritórius intézkedést józságelkobzásokban és vámügyekben, különösen a harminczadszedésekben nem tehettek; ezek csak adminisztrátorok voltak és az udvari kamara jóváNagyása nélkül mit sem tehettek. Az udvari kamara pedig mit tett? Az úgynevezett vectigallal kínozott bennünket, a mi körülbelül ugyanaz volt, mint ma a vámtarifa. Az udvari kamara ezt mindig igen ravaszul úgy fundálta ki, hogy az ország nyersterményeire lehető busás legyen, az osztrákok ide behozott iparczikkeire pedig majdnem semmi sem, vagy nagyon csekély, mert hiszen Magyarországot gyarmatul tekintették, a mely vevőjéül szolgáljon az osztrák iparczikkéknek. Ez annyira ment, hogy Mária Terézia idejében — de már III. Károly alatt ig megkezdődött ez — gyárépítési engedélyt sem adtak Magyarországon, (Mozgás a szélső baloldalon.) és ez anyai jóságából és gondoskodásából történt, mint magát jószivüleg nevezte, — így informáltatván miniszterei által, — hogy az ország részeinek egyike: Magyarország legyen a nyerstermelő ország, a másik az iparűző ország és így egyik a másikat boldogítsa: ez a nyers termékekkel, amaz pedig az iparczikkekkeL (Mozgás és zaj a szélső haloldalon) T. ház! III. Károly és Mária Terézia kora, kezdve Kolonics rezsimjétől, a melyet ugyan Rákóczy Ferencz szabadságharcza és a szatmári béke felforgatott, azonban a »neoacquistica commissio« és egyéb intézkedések, továbbá az 1725. évi törvényczikk és az országos kormány törvényes formák közt III. Károly alatt mindinkább behozni iparkodtak : ez a III. Károly korszaka, valamint Mária Teréziáé is, annyira megváltoztatta a magyar jelleget, a magyar önbizalmat és férfias erőt annyira szervilizmussá sülyesz. tette, (Úgy van! Ügy van! a szélsőbalon.) és a lojalitást meghonosította, (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) — melynek bizonyos fokig természetesen magam is elismerem jogosultságát — de ez a korszak túllőj alifássá, csúszásmászássá alacsonyította (Ugy van! a szélső baloldalon. Egy hang ugyanott: Mint most!) elanynyira, hogy például ezen kérdésnél, a vámok kérdésénél is őseink felfogása annyira összezavarodott, az udvari kamara túlkapásai és hatalmaskodása! folytán és felszólaláshoz szükséges férfias önérzetük annyira megcsökkent, hogy utóbb belenyugodtak abba, hogy a vectigal, vagyis a vámtarifa megállapítása nem az országgyűlést illeti meg, mert ez felségjog. (Mozgás a szélső baloldalon.) Ekkora decadencet vagyunk kénytelenek ezen a téren is tapasztalni Mária Terézia korában. (Mozgás a szélső baloldalon.) Bezzeg aztán élt ezen felségjoggal a királyné, és pedig úgy — azaz, hogy nem mondom, hogy ő — de tanácsosai (Úgy van! Úgy van! a szélső báloldalon.) Kaunitz és a többi és II. József császár azután egész nyíltan mondta, hogy a vectigallal ha akarom tönkre teszem Magyarországot, mert a vectigal felségjog. Ha a t. ház, megengedi, jellemzésül csak egy pár szóval, egy rövid eseményt említenék föl, igazolásául annak, hogy ezek a viszonyok a mai állapotokkal bizonyos rokonságot tanúsítanak. Mikor az egyik legélesebb látású államférfiú, Deák Ferencznek a 67-ki felirat készítésénél jobb kese és jó barátja, Szalay László, a kit én még a poraiban is áldva, — bár méltatlan tanítványa vagyok — vallok mesteremnek, (Felkiáltások a szélső baloldalon: Éljen Thaly!) idő előtt elhunyt, az ő barátja, báró Eötvös József., az azelőtti és későbbi miniszter, engem, akkor még igen fiatal embert, tisztelt meg azzal a megbízással, hogy Szalay László félbemaradt munkáját — épen 111. Károly és Mária Terézia korszaka következett — folytassam. Nem éreztem erre nagy hajlandóságot, de tisztelettel az elhunyt és a megbízó iránt, neki fogtam e korszak tüzetes tanulmányozásának. Méltóztassék elhinni, hogy a történetbúvár, ha azokat az aktákat olvassa, olyan erkölcsi sülyedést és fokról-fokra való elvetemedést tapasztal, hogy sokszor becsaptam az aktákat, felugortam : nem biroin! (Élénk éljenzés a szélső baloldalon.) Megint legyőztem magam; megint hozzá fogtam. Újból be kellett csapnom az aktákat. Utoljára is elmentem Eötvöshöz, és azt mondottam neki: »Uram, az erkölcsök ekkora décadence-a, ekkora romlottsága! Ugyanazok az emberek, a kik még Rákóczy alatt nagy szájjal kiabáltak, későbben egymást árulták el, mint a spiczlik, és vérpadra is vitte egyik a másikat; és így Hezitálták túl egymást az állojalitásban!« Én azt mondtam Eötvösnek, hogy máskép ezt a korszakot megírni nem tudom, hanemha megengedi, hogy tollszár helyett pokolkövet vegyek, ós ténta helyett vitriolba mártsam, azt megteszem, mert ez a korszak csak erre méltó. (Hosszantartó, zajos éljenzés a szélső baloldalon.) Boldogult Eötvös azzal a jóságos tekintetével elmosolyodott és így szólt: »Hát annyira viszszariadt, annyira megundorodott attól a korszaktól?* »Annyira, mert ha exczellencziád látna és olvasná azokat az aktákat, meg vagyok győződve, hogy exczellencziád nemes, finom érzülete hasonlókép visszariadna azoktól.« Most sem tudnám még megírni, pedig belevénültem, higgadtabb ember vagyok, mig akkor még fiatal ember voltam, de undorodom most is, ha azt a korszakot látom a magyar jellem süly édesében. (Éljenzés a szélső baloldalon.) T. ház! Óvakodjunk, hogy a magyar jellemet a megsemmisülés elé ne vigyük, hogy oly-