Képviselőházi napló, 1896. X. kötet • 1897. szeptember 27–deczember 15.

Ülésnapok - 1896-195

334 195. országos ülés 189J. deczember 13-án, hétfőn. feleket érintő s anyagi jelentőségű részleteibe, hanem csak annyiban s ott kivan intézkedni, a mennyiben, a hol s a mily mérvben arra közérdekből, jelesen gazdasági, közrendészeti s köz egészségügyi szempontokból feltétlen szükség van, s így a helyett, hogy a szerződő felek között a munkabér-képződés tekintetében, bármely fél előnyére részrehajló bíró kívánna lenni, csak megszabja azon keretet, melyben a munkabérképződés természetes törvényei, mindkét fél érdekének egyenlő méltatása mellett, érvényesülhetnek. A folyó évi aratási sztrájk alkalmából a munkaadók és a munkások körében is felmerült az az óhaj, hogy a mezőgazdasági s különösen az aratási munkabérek minimuma és maximuma a törvényhozás által az egész országra vonatkozólag, vidékenként közvetlenül megállapíttassék, avagy, valamely a feleken felül álló közhatóság e munkabérek szabályozására a törvényhozás által feljogosíttassék. Mivel ez meggyőződésem, hogy ezen óhaj megvalósítása teljes ellentétben áll a munkabér-képződés természetes és súlyos közgazdasági következmények nélkül meg nem másítható törvényeivel, s mivel a munkabér hivatalos megállapítását úgy a magyar mezőgazdasági viszonyok, mint a munkás-mozgalom szempontjából a legszerencsétlenebb eszköznek kell tekintenem : e javaslatban teljesen tartózkodtam a munkabér hivatalos, hatósági úton való tételes megállapítása tekintetében bármily intézkedést felvenni.« Tehát a t. miniszter úr a munkabér-képződésre nem akar semmiféle befolyást gyakorolni, daczára annak, hogy mind a munkaadók, mind a munkások körében felmerült az az óhaj, hogy ez történjék. Abban a t. miniszter úrnak tökéletesen igazat adok, hogy a t. miniszter úr a munkabér maximumának és minimumának kérdését nem akarta közhatóságok által rendeztetni; de nem is így kontempláltam volna én ezen kérdések megoldását, hanem úgy a mint a »Rerum novarum« encziklika, mondotta ki, hogy egy vegyes bizottság alakíttassák a munkaadók és munkások köréből s ezek közvetítése folytán egyenlíttessenek ki az ellentétek. Ilyen bizottságok más országokban nagyon üdvösen működnek, különösen a gyári munkások és gyárosok közt felmerülő kérdésekben. Annál inkább csudálom, hogy a miniszter úr nem vette ezt fel törvényj ivaslatába, mert lappangva helyesli az indokolás e békéltető-bizottság intézményét s mert a 10. §-ban meg is van állapítva a munkabér minimuma, a mit oly üdvös intézkedésnek tartok, hogy már csak e szakasz miatt is általánosan elfogadnám a törvényjavaslatot. Van a törvénynek még egy nagy fogyatékossága. Ez a munkatörvényjavaslat hasztalan állítja, hogy egyenlően akar eljárni a munkaadó és a munkás érdekében. Ha nem lett volna aratósztrájk, nem lett volna a törvényjavaslat. (Úgy vem! a baloldalon.) Ezt nem a munkások érdeke diktálta, hanem a munkaadóknak — megengedem — jogos érdeke. Hogy e javaslat valóban csak a kényszerhelyzet szülte elhamarkodott munka, mutatja a földmívelési bizottság jelentése is mely őszintén bevallja, hogy a munkássztrájk tette szükségessé és bevall még valamit: hogy nagyon megdöbbentek a t. urak. Ez nem újság annak, a ki foglalkozik szociálpolitikával. A merkantil liberális, szocziális politika mindenütt ide lyukad ki és mindenütt készületlenül találja és nagyon megdöbbenti az urakat. Megdöbbennek különösen azon vándor hazafiak is, a kik nagy garral hirdetik hazafiságukat és mindenütt megtalálják hazájukat, a hol üzérkedni és nyerészkedni lehet. (Helyeslés a baloldal hátsó padjaiban.) Nagy fogyatékossága a törvénynek, hogy nem adatott be vele egyszerre egy törvényjavaslat, a mely a mezei munkásoknak betegség és baleset elleni kötelező biztosítását tartalmazza. Ha valóban a munkásoknak érdeke fekszik a t. kormány szívén, akkor ezzel a törvényjavaslattal egyszersmind ezt a törvényjavaslatot is be kellett volna terjesztenie, junktimmal ellátni, úgy, hogy ez a törvényjavaslat a másik nélkül ne léphessen érvénybe. Annál inkább szembeötlő ez a hiba, mivel más államok, a melyek nem tisztán agrár-államok, mint Magyarország, már rég tettek ez iránt intézkedéseket. A nagy német birodalom már az 1885. évi május 5dki birodalmi törvénynyel külön rendezte a mezei munkásoknak baleset elleni biztosítását. A szomszéd Ausztria 1886-ban s 1887-ben alkotott törvényeket és figyelmét mindig kiterjesztette ez ügyekre, a mit a valóban nagyszerűen legkisebb részletekre kiterjeszkedő belügyminiszteri rendeletekben mutatják, a hol a legutóbbi időben a belügyminiszter, 1894-ben, a munkásbalesetek esetére egy osztályzatot állított fel, a melyben a legmagasabb osztályba épen a mezei munkásokat sorozta. Nálunk az 1891. évi XIV. törvényezikk 4. §-ában szabad elhatározásra bizza, hogy a mezei munkás betegség esetére biztosítva legyen-e, vagy sem. A 10. §. pedig Ígéretet tesz arra, hogy balesetek esetére egy biztosítási törvény fog alkottatni. Ezen törvény azonban a mai napig sem látott napvilágot. Ezen fogyatkozáson kivííl nagy hiba még az is, hogy a munkásoknak teljes vasárnapi szünetet nem biztosítunk. Az indokolás azt mondja, hogy nem szükséges, az eddigi intézkedések teljesen elégségesek. Először, t. ház, ezen intézkedések nem elegendők, másodszor pedig szigorúan be nem tarthatnak. Nem ritka eset, hogy a nem keresztény munkaadók munkásaikat vasárnap is munkára