Képviselőházi napló, 1896. VIII. kötet • 1897. julius 5–julius 24.

Ülésnapok - 1896-129

129. országos ülés 1897. Julius 5-én, hétfőn. \ 5 dés egy olyan fokához, a melynél már az állam, a többi polgárok megkárosítása nélkül hozhat áldozatokat bizonyos iparágak istápolására. Nézzük meg, t. képviselőház, ha vájjon Magyarországon a helyzet ilyen-e. Az imént pár szóval érintettem, most visszatérek rá, mert ebből kell a konzequencziát végelemzésében levonnom, hogy Magyarország adózási viszonya, a kultúra, akár mezőgazdasági politikát, akár kereskedelmit, akár magyar iparunk életét veszszük, olyan fokon áll, hogy mi egyáltalában nem mérkőzhetünk Európának egyetlenegy államával sem. Még hogyha nem több országgal kellene fölvenni a harezot prémium segítségével valamely iparág istápolására, hanem pusztán egyetlenegy állammal, akkor is ebben a harczban Magyarország vérzenék el, azért mert a mi áldozatot a magyar kincstár meghoz, mondjuk,. a czukoripar, a malomipar vagy a gépipar érdekében, azt az áldozatot, azt az összeget, a melyet a kincstár ekképen kiad, elvonja a többi szintén fejletlen iparágnak istápolásától. Nevezetesen az iránt, hogy mi a prémium kérdésében hogy állunk, mielőtt tovább mennék vonatkoztatásaimban, felhívom a t. ház figyelmét arra, hogy — a mint én ismerem a mi közgazdasági állapotainkat — két iparág az, a melyet Magyarországon prémiummal látunk el. Az egyik a czukoripar, a melynek a prémiuma érdekében a jelen törvényjavaslat a ház előtt fekszik, a melynél tehát tisztán az államkincstárból honorálunk és istápolunk egy iparágat, a másik pedig a malomipar. A malomiparnál már a prémiumot nem maga a kincstár nyújtja közvetetlenííl, hanem a román búzának a behozatala segítségével nyújt prémiumot az állam a gazdaközönség rovására. (Igás! TJgy van! a bál- és szélső baloldalon.) Tehát, t. ház, akárhol keresem is a kormány kezét, a hol ő honorál, prémiumot nyújt, segítséget és támogatást ad, sehol, de sehol nem találom azt a kezet, a mely a közönségnek érdekeit istápolja. A román búza behozatalára nyújtott kedvezmény segítségével először megrontják a lisztünket, másodszor a vidéki malmok legnagyobb részét tönkre tette az állam, harmadszor a román búza behozatalának segítségével a búza áraira megvesztegető hatással van, úgy hogy a román búza behozatala nélkül a magyar gazdának búzája egy forinttal kelne el drágábban, mint elkel a miatt, mert Szerbiából és Romániából különös kedvezmény segítségével pesti malmaink román búzát és szerb gabonát hozhatnak be. Mit látunk tehát ebből? Azt, hogy nálunk a kormány a nagy gyárakat, a nagy tőkéket, a melyek segítségét igénybeveheti a választásoknál vagy politikai érdekek istápolására, más irányban a törvényhozás útján gyámolítja, támogatja, élteti, (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) de magának a magyar gazdaközönségnek támogatására a kormány egyetlenegy oly törvényt nem alkotott, melynek hatása, áldása, kiterjedne az egész közönségre. Justh Gyula: Kérünk öt perczet! (Felkiáltások a szélső baloldalon: Öt pereset kérünk!) Elnök: Ha a szónok maga kéri, akkor nem lesz kifogásom ellene; másnak azonban nincs joga ily kéréssel előállani, már csak azért sem, mert nem lehet mindig tudni, nincs-e ez maga a szónok ellen irányítva. (Helyeslés.) Ha tehát valakinek van joga ezt kérni, az csak a szónok maga lehet és senki más. (Jjtalános helyeslés.) Sima Ferencz: T. ház! Miután még hoszSzasabban kívánok szólni a tárgyhoz, (Éljenzés a szélső baloldalon) kérem a t. elnök urat, méltóztassék az ülést öt perezre felfüggeszteni. Elnök: Ennek következtében az ülést öt perezre felfüggesztem; figyelmeztetem azonban az igen tisztelt szónok urat, hogy beszédét ebben az ülésben minden körülmények közt be kell fejeznie. (Úgy van! a szélső baloldalon.) (Szünet után.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. Tessék beszédét folytatni. Sima Ferencz: Mikor ez a törvényjavaslat előttünk fekszik, arról van szó, hogy a magyar törvényhozás egyik különben nem jelentéktelen, elismerem, nagyfontosságú iparágának istápolása érdekében nagyobb áldozatot hozzon meg. Nem szabad tehát elzárkóznunk attól, hogy vájjon azzal az áldozattal, a melyet évenkint több millióval a ezukoriparnak meghozunk, nem rövidítjük-e meg a magyar közgazdasági érdeknek több olyan ágát, a mely ágak ép oly mértékben tarthatnak igényt az államkincstár támogatására, mint ez az iparág. A ezukor, bár jelentékeny fogyasztási czikk, nem képezi a népeknek oly élelmi czikkét, a mely az embereknek életfentartásuk szempontjából oly elutasíthatatlan szükségét elégítenék ki, hogy ezért, ha máskép nem, államkincstári segély útján is istápoltassék ez az iparág, és ez által út és mód nyújtassák arra, hogy a fogyasztóközönség igényei és érdeke ki legyen elégítve. Ha a ezukor nem képezne — szerintem — sokkal inkább luxus-, mint élelmiczikket, akkor érteném, hogy az államkincstár ez iparág érdekében nagy mérvben igénybe vétessék, akkor, midőn ennek helyzete nem engedi meg, hogy más fontos, a polgárok exiszteneziáját érintő, sőt egész nagy társadalmi rétegek létfeltételét képező fogyasztási czikkek gyártása és bizonyos életmód nyerjen állami