Képviselőházi napló, 1896. VIII. kötet • 1897. julius 5–julius 24.

Ülésnapok - 1896-133

133. országos ülés 1897. Julius 9-én, pénteken. 1 1

1 tanuk arra nézve, hogy ittlétükkor nem tapasztalták-e a magyar vendégszeretetet? Színházi dolgokban volt nálunk a meiningeni színtársulat, tapsok közt tartotta előadásait. És épen színházi ügyben — nem is a klasszikusokról szólok, hanem a fiatal német drámaírókról, például Sudermann darabjai sokkal több előadást értek meg, mint akár egy Vörösmarty, Kisfaludy vagy Katona. Nagyon tévedett tehát az a nagy németországi lap, a mely azt mondta, hogy a német császár ne jöjjön Magyarországra az őszszel, mert itt a magyar vendégszeretet részére biztosítva nincs. Az ezer éves és a szabadságot szerető magyar nemzet mindig tudta és fogja is tudni, hogy mi a magyar vendégszeretet. Azt is tudom és hiszem, hogy nem a magam, hanem az egész nemzet érzését fejezem ki, midőn állítom, hogy ha a német császár idejön, a magyar nemzet férfias komolysággal fog vele szemben »Isten hozott«-ot mondani. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Most áttérek a t. belügyminiszter úrnak interpellácziómra adott válaszára. Sajátságos, hogy midőn a magyar képviselőházban a magyar színészekről, vagy az azzal összeköttetésben lévő dolgokról, tehát a magyar szóról tárgyalunk, akkor a t. kormányt mindig bizonyos idegesség fogja el, melyet úgy is jellemezhetnék, hogy »febris germanicus«, magyarul »hécsi láz«. (Derültség a szélső baloldalon.) Hát, a t. kormány és a t. belügyminister úr vesse már le egyszer azt a félelmet és nézzék meg, hogy odaát Badeni és társai mint tépik le két kézzel a németség fájáról a leveleket, hogy Badeni és társai vas kézzel mikéot tépik szét a német nyelv szuverenitását (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) és önök akarnak a német nyelv mártírjai lenni. Miért? Mert azok Ausztriában és Bécsben vannak, önök Magyarországon, a magyar fővárosban és a magyar parlamentben? (Élénk tetszés a szélső baloldalon.) A t. belügyminiszter úr interpellácziómra adott válaszának ezen részére nézve elismerem, hogy az tárgytalanná vált, azonban ahhoz is lesznek megjegyzéseim, de azokat, mert összefügg a 4. ponttal, ott fogom előadni. Áttérek interpellácziómnak második pontjára, a mely akként szól, hogy: meg van-e győződve a belügyminiszter úr arról, hogy a német színészet a magyar színészetet és vele a magyar nyelvet veszélyezteti? A t. belügyminiszter úr erre azt mondotta, hogy egyáltalában nincs meggyőződve arról és nem látja a magyar nyelvet és színészetet fenyegetve. Úgy látszik, a színészet és színház kérdésére nézve én és a t. miniszter úr egyáltalában nem vagyunk egy véleményben. Azt hiszem, a t. miniszter úr a szinház kérdését akként oldja meg, hogy a színház egy épület, melynél tűzés életbiztonsági szempontból az előadásokra figyelni kell. De, t. ház, hazánkban a színházkérdésbe belejátszik egy kis ethika és egy kis hazaszeretet. A színház a templom után az emberi szellem működésének egyik legnyilvánosabb helyisége, a hova bemegy a közönség minden rétege, művelt és kevésbbé művelt, szegény és gazdag, a kik onnan kijővén, bizonyos benyomásokat hoznak magukkal, a melyek kedvezők a magyarság érdekére, ha az előadás magyar nyelven volt tartva és hátrányosak, ha az előadás nyelve német volt. És miután egy-egy előadásra száz és száz ember megy és előadás mindennap van, kitűnik, hogy a színház azon nemzet nyelvére nézve, melynek nyelvén áldoz, egy nevezetes, pótolhatatlan valami. (Úgy van! a szélső baloldalon.) De másként is jelezhetem a színház mivoltát. A színház oltára annak a nyelvnek, melynek emeltetett. Az egy kőből épült himnusz. Bárhol a külföldön, ha egy-egy magyarnyelvű színház építtetik, úgy-e bár ez a külföldön elszórva élő magyarság érzetét aczélozza. Hasonlóképen, t. miniszter úr, ha Budapesten állíttatik, vagy van egy színház, melyben németnyelvű előadások vannak, a szétszórva lévő németség érzetét aczélozni fogja az, hogy van egy épület, a hol nyelvüket újra hallhatják. Azt is mondja a t. miniszter úr kérdésemre, hogy nem látja veszélyeztetettnek a magyarságot és a magyar színészetet a németnyelvű előadások által. Hogy ennek téves voltát bebizonyítsam, másként teszem fel a kérdést, mely a következőképen vau felállítva: feleljen a miniszter úr arra, vájjon a magyarosodás Magyarországon keresztül van-e víve? (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) E szempontból kérdem a t. miniszter urat, vájjon a társadalom, állam és egyháznál mindenütt meg van-e már oldva a magyarosodás kérdése, hisz iskoláink nagy részében nem magyar az előadás nyelve. Maga az ezredévet megérő főváros megmagyarosodott-e egészen és keresztül tudta-e vinni, hogy környékén idegen, különösen németnyelvű falvak ne legyenek ? De vájjon itt e házban a magyar kormány egyáltalában egészen magyar kormány-e? (Derültség a szélső baloldalon.) Interpelláezióm harmadik pontjára válaszolva a t. belügyminiszter ár nem hiszi, hogy ily előadások még jövőben is botrányokat fognak okozni; pedig így lesz az mindaddig, míg a magyarosodás kérdése egészen megoldva nincsen és csakis így van helyesen minden Bécsből jövő színtársulattal szemben. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Hogy miért: erre könnyű a felelet. Azért, mert a nagy Gondviselés gondoskodott