Képviselőházi napló, 1896. VII. kötet • 1897. junius 14–julius 3.

Ülésnapok - 1896-117

78 117. országos ülés 1897. junius 18-án, pénteken. mondjuk ki. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon. Felkiáltások a szélső haloldalon: Vonja vissza! Mozgás.) T. ház! Nekünk egy követelményünk van az esküdtszék bíráskodásnál és ez abban áll, hogy független bírák (Halljuk! Halljuk!) elfogulatlanul mondjanak ítéletet a polgárok felett. A szakbíróságnak ítélkezése épen azért nem kell nekünk, mert egyrészről politikai kérdésekben függetlenséget nem tételezhetük fel bennük, másrészről, mert ítélkezésük nem nyújtja azon garancziát, hogy az élő lelkiismeretnek érzékeny mérlegén mérlegeljék meg az esetet, hanem szakszerűség, elfogultság szemüvegén keresztül nézik azt. Á t. államtitkár úr mondott valamit, (Halljuk!) a mit szó nélkül Nagyni a házban nem lehet. (Halljuk!) Azt mondja, hogy kár nekünk félni a független bíróságtól, mert hiszen minden becsületes bíró független. Nos, t. államtitkár úr, én azt hiszem, hogy minden képviselőt is becsületes embernek tart és mégis a kormány részéről törvény terjesztetett be, a mely a képviselő urak bíráskodását saját ügyeikben, vagyis képviselőválasztási ügyekben elvonja és a kúria elbírálása alá helyezi. A t. államtitkár úr bizonyára becsületesnek találja azt a bírót, a ki eddig gyilkosságban, rablásban vagy ilyfélékben ítélt, és mégis elvonja tőle ezeknek további elbírálását és az esküdtszék alá helyezi, mert nem az ő becsületességében és függetlenségében, hanem arravalóságában kételkedik, hogy ilyen nagy ítéleteket helyesen tudjon meghozni. Ez a sokat emlegetése annak a bírói függetlenségnek, t. ház, kihívja annak kritikáját. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Igen, van független bírói kar nálunk is és más országokban is, más országban, különösen a hol a bírói képzés nem akként történik, hogy a legkisebb gyakornokocskai létrán kezdődik, és minden létrán három-négy fokban a protekezióknak és ajánlatoknak ezer arzenáljával felszerelve kell az illetőnek azon rosszul fizetett és nehéz megélhetést adó álló állásra előhaladni. Angliában is statuálva van a bírói függetlenség, de úgy, hogy már a jogászi életben kitűnt, függetlenséget és önállóságot szerzett egyénekből fedeztetik a bírói létszám és a hol a bírói állásban levő egyének oly magas fizetéssel, oly teljesen hozzáférhetlen anyagi helyzettel birnak, hogy őket minden kormány hatalomtól, felső adminisztratív erőktől és közegektől teljesen függetlenné, szabaddá teszi. Ellenben nálunk is megvan a függetlenség minden olyan ügyben, mely a hatalommal nem érintkezik, de olyan ügyben, hol a legkisebb érintkezése van a hatalommal, annak a bírónak mártiromságot kell szenvednie, neki koczkára kell tennie egész exiszteneziáját, nemcsak a magáét, hanem egész családjáét, de még jövőjét és előmenetelét is, hogy ha a hatalommal szemben álló rendelkezéseket tesz. Ily körülmény ek közt azt a bírói függetlenséget nálunk, sajnos, oly túlzott mértékben emlegetni nem lehet. Nem megvesztegethető, nem hozzáférhető a birói kar, de a hatalom kezével és a hatalom szavával még a bírói karban is bizonyos terrorizálást lehet elkövetni, még a bírói karra is befolyást lehet gyakorolni. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) De nemcsak ebben áll a szakbíróságtól való félelmünk, t. államtitkár úr. Hanem áll abban, hogy az a szakbíró az ő foglalkozásában való egyoldalúsága által elfogulttá lesz. Én egy bizonyos ideig mint joggyakornok szintén voltam egy ily btíntetőbíró oldala mellett s emlékezem azokra a benyomásokra, melyek lelkemben keletkeztek hónapok múlva, midőn napról-napra folytonosan tárgyalva, a vádlottat elítélve bennem oly benyomás keletkezett, hogy minden emberben — ha az utczán jártam is — vádlottat láttam, avagy tanút, mert nem birtam magam emanczipálni a folytonos egyoldalú foglalkozás hatása alól. Az a folytonos foglalkozás, elítélése azon egyéneknek, ez már bizonyos gyanút kelt a bíróban akkor, ba valaki mint vádlott kerül elébe, hogy az bizonyosan nem lehet ártatlan ember. És azonkívül mert nincsen konstruálva a törvényben a kritérium, hogy mi képez sérelmet, rágalmazást, becsületsértést, — mert ez sehol konstruálva nincsen — midőn a tényállás a bíró elé kerül, a szakbíró csak a szavakkal fogható, a kézzelfogható dolgokat fogadja el, ellenben az esküdtszék tágabb jogkörében kiterjeszkedik az összes körülményeknek lélektani motívumaira s mindezekből szabad lelkiismerettel, lelki meggyőződése szerint állapítja meg a bűncselekmény tényálladékát, vagy annak be nem bizonyítását. Mindezeknél fogva az esküdtszékek konstruálása szükségének a mérlegét nem a bírói kar függetlensége iránti bizalmatlanság, de a bírói karnak az esküdtbíráskodásban való alkalmatlan volta idézte elő s tette szükségessé az esküdtszékek fölállítását. (Úgy van ! a szélső haloldalon.) De, t. ház, nemcsak mi vagyunk ebben a felfogásban. 1848-ban a nagy törvényalkotók már hasonló felfogásban voltak. Sőt, hogy még nagyobb tekintélyekre hivatkozzam, Erdély Sándort, miniszter úr és Plósz Sándor államtitkár úr, a t. kormány és a t. túloldal félévvel ezelőtt az igazságügyi nagy alapszervezetben, a perrendtartásban, törvényileg konstruálták, hogy valamennyi sajtóügyekre nézve az esküdtszék illetékessége állapíttassák meg. Ha tehát ily nagy tekintélyek egy szerves törvényben szükségesnek találták az esküdtszéki intézmény befoglalását, akkor most bennünket