Képviselőházi napló, 1896. VI. kötet • 1897. április 28–junius 12.
Ülésnapok - 1896-96
96, országos ülés 1897. májas 11-én, kedden. gy alakúit, de már kezdettől fogva nem járt el oly körültekintéssé], oly gondossággal, a mint ily nagykiterjedésű terület ármentesítésénél megkívántató. Műszaki ártérfejlesztés nélkül, egyoldalú bevonások alapján állapította meg az árteret; az akkori nagyobb vízáradások közvetlen hatása alatt rögtönözve, lehet mondani, hevenyészve készítette el a szabályozási tervet és költségvetést, melyben a költségvetéseket hatmillió forintra preliminálta. Szerencsétlenségére a szabadalmazott osztrák földhitelintézettől kérte a szükséges költségek fedezésére a kölcsönt, 6,000.000 forintot aranyban. Ez képezte forrását a későbbi pénzzavaroknak, mert a leszámítás, az aranyázsió tetemes összegeket emésztett fel s a társulat képtelen lévén az évi annuitásokat az egyes ártérbirtokosokra kivetett járulékokból fedezni, a hitelező pénzintézet magából a kölcsöntőkéből fedezte ezen annuitásokat, úgy, hogy a végleges leszámolás alkalmával a hatmillióból a társulat rendelkezésére nem maradt több mint 3,829,000 forint, vagyis a tőkének több mint egyharmada elveszett. (Mozgás bálfelől.) Ezen kölcsönből, valamint az egyes ártéri birtokosokra kivetett évi járulékokból fedeztettek az első védművek költségei. De a szabályozási munkálatok lassan haladtak, az elégületlenség az érdekeltség körében nőtt, mert az ártérnek legnagyobb része azután is folytonos áradásoknak volt kitéve. Nem segített ezen a bajon az 1879-ben kinevezett kormánybiztos. (Egy hang balfelöl: Vizi bistos!) A helyzet sem javult, mert a társulat kapott ugyan a tiszai kölcsönből 4 x /2 milliónyi kölcsönt, de azon feltétel alatt, hogy azt a régi tartozások konvertálására fordítsa és így megint nem rendelkezett a megfelelő fedezettel az említett művek létesítésének a folytatására. így történt, hogy már 1882-ben a törvényhozás foglalkozott ezen ügy gyei, a mennyiben ez évben alkotta meg az 1882. évi XXVI. törvényczikket, mely szerint az állam vette át a társulat ügyeinek vezetését és a szükséges költségek fedezésére egymilliónyi előleget nyert. Folyt tehát ismét tovább a szabályozás, de hát sem a pénzügyi gazdálkodás nem volt példásnak nevezhető, sem pedig a szabályozási munkálatok nem feleltek meg a várakozásnak, inert már három évvel későbben, tudniillik 1885-ben a törvényhozás ismét kénytelen volt a társulat ügyeivel foglalkozni. Ekkor a társulatnak már közel tízmillióra rúgó adóssága volt, az egyeseknél küim levő hátralékok pedig 1,700.000 forintra szaporodtak. Megalkottatott tehát az 1885. évi XXVII. törvényczikk, melyben a társulat felhatalmazást nyert tizenkétmillió forintnyi kölcsön felvételére és pedig részint a tiszai kölesön 4 x /2 milliónyi összegének, részint az állami előlegeknek s egyéb függő tartozásainak megfizetésére, részint pedig- a védművek kiegészítésére szükségesnek talált 1,800.000 forintnyi költségösszeg fedezésére. Az állam, t. ház, már ekkor tetemes áldozatokat hozott a társulat érdekében. Először is az évi annuitásokat egy millió forintnyi összeg után évi 54,623 forintban állapította meg és pedig 50 esztendőre. Másodszor arra kötelezte magát az állam, hogy a társulat rendelkezésére bocsátja a 242.000 forintnyi adóvisszatérítési összeget és pedig az annuitások fedezésére. Továbbá a társulat rendelkezésére bocsátotta egyéb szükségletek fedezésére a korábbi évekből visszatartott, már fél millióra rúgó adóvisszatérítési összeget. Létesítette az állam a törvényben előírt rendes tartalékalapon felül az évi járulék felének megfelelő ^második tartalékalapot, oly kötelezettséggel, hogy a mennyiben abból a kölcsön kamataira fizetést kellene teljesíteni, az állam fog ezen tartalékalapnak a kigészítéséről gondoskodni. És végül az állam nem vonta le a kölcsönből a maga körülbelül egymillióra rúgó előlegét, hanem ezen előleg régi járulék-hátralékokra lett utalva. T. ház! Itt két észrevételt kell tennem. (Halljuk !) Az állami előlegnek ezen, a régi járulékhátralékokra való utalása maga után vonta azt, hogy a kormány oda lett utasítva, hogy a régi hátralékokat az egyes ártérbirtokosoknál liquidáltassa. Maga az igen tisztelt előadó úr, mint az indokolás is, elismeri, hogy a liquidácziő nem történt meg máig. A t. előadó úr iparkodott is ezt indokolni. Én nem igen találom találónak ezt az indokolást, de megengedem, hogy elháríthatatlan akadályok gátolták a liquidácziót. Ügyde ezeket az akadályokat már 1885-ben is lehetett, de kellett volna is előre látni és akkor nem lett volna szabad az állami előleget oly alapra utalni, mely utólag illuzóriusnak bizonyult. (Úgy van! bálfelől.) De nem mutat előrelátásra és tervszerű eljárásra az a körülmény sem, hogy a tizenkétmillió forintnyi kölcsönből a védművek kiegészítésére előirányoztatott 1,800.000 forint költség. Maga a miniszteri indokolás bevallja, hogy ez az előirányzat eredetileg alacsonyra volt megállapítva, hogy tényleg sokkal nagyobb összeg szükségeltetett, a mi alapot nyújt nekem abbeli kételyemre, hogy a most előirányzott összegek sem fognak beválni és megint ott leszünk, mint bármilyen társulatnál, hogy a műszaki közegek preliminálnak és a végrehajtó közegek diszponálnak. Mert tény az, hogy előttünk fekszik egy törvényjavaslat a temes-bégavölgyi vízszabályozó társulat pénzügyi viszonyainak újabb rendezéséről és ennek lényege az, hogy a társulat fel-
