Képviselőházi napló, 1896. VI. kötet • 1897. április 28–junius 12.

Ülésnapok - 1896-109

318 109. országos ülés 1897, '. június 4-én, pénteken. (Szünet után.) Elnök: Az ülést újra megnyitom. Kérem, foglalják el helyüket. Molnár Antal jegyző: Pulszky Ágost! (Nagy zaj és felkiáltások a szélső báloldalún : Hoch ! Eoch!) Elnök: Kérek csendet, képviselő urak! (Nagy zaj a baloldalon. Halljuk ! Halljuk ! jobb felől.) Pulszky Ágost: T. ház! Kétségen kivűl szerencsét kell kívánnunk, hogy a túloldalról ma ismét meghallottuk azon hang felszólalását, a mely mindig a parlament díszére szolgál és a mely, ha a vitában részt vesz, annak nívóját magasabbra emeli, mint ha némaságra kárhoztatja önmagát. Tóth János: Gyere be rózsám, gyere be! (Élénk tetszés balfelöl.) Pulszky Ágost: Azt hittem, t. képviselő urak, hogy önök is velünk együtt örvendeznek azon, hogy e vitában magas, szakszerű és egyszersmind az esztétikai élvezet mondhatni legmagasabb fokát nyújtó beszédeket hallhatunk. De úgy látszik, —- és ez a mi gyakran hangoztatott előbbi álláspontunknak ad igazat, — önöknek jobban tetszik, ha az ellenzék legékesebben szóló férfiai némaságra kárhoztatják magukat, mert ha örömünket fejezzük ki azon, hogy szóknak, önök ezt nem nagyon szívesen hallgatják. Kétségtelen, hogy a mai beszédben számos oly passzusra akadunk, mely a magyar ékesszólásrak mindenkor legszebb virágai közé fog számítani. Mindaz, a mit gróf Apponyi Albert (Éljenzés balfelöl.) a sajtószabadság jelentőségéről, a gondolat önkormányzatáról, a lelkiek birodalmáról oly szépen kifejtett, csak viszhangot kelt keblünkben. (Egy hang balfelöl: Nem hallottuk, hogy éljenezték volna!) Az a viszhang nem mindig lármában nyilvánul, (Helyeslés jobbfélÖl.) De csak sajnálhatjuk, hogy a következtetésekben, melyeket ez általunk mindenben elfogadott premisszákból levont, bizonynyal az e premisszákhoz fűzött okoskodások hiányai folytán igazságtalan lett, nemcsak azokat illetőleg, a mik a ház előtt feküsznek, hanem azokat illetőleg is, a mik az intencziók birodalmához tartoznak. Csodálom, hogy ily alakilag tökéletes beszédben azt hallhattuk, hogy a kormánypárton nem akadt, a ki e ja\ aslatot kellőleg megindokolta, megvédte volna. Elismerem, hogy innen frázisokat nem lehetett hallani, hogy igen szakszerűen, szárazon, egyszerűen hozattak fel az érvek, melyeket a kormány ég a szabadelvű párt tagjai a javaslat támogatására elegendőnek tartottak. De a t. képviselő úr inkább e beszédek alakjával, külső hatásával foglalkozott, mint azok benső igazságával. És én azt hiszem, hogy ha részemről egész keresetlenül és egyszerűen szólok, ha nem érintve az ő beszédjének valóban becses és szép részeit, taglalom kifogásait, így is sikerülni fog meggyőznöm a t. házat, illetőleg annak többségét, (Felkiáltások a baloldalon: Hogyne!) hogy a kormány és az igazságügyi bizottság álláspontja sem nem reakczionárius, sem a szabadság eszméivel nincs ellentétben, sem a sajtóra nincs káros hatással, sem azon. intecczió nem vezeti, hogy hézagot üssünk alkotmányunk eddigi bástyáin és hogy ezen hézagon keresztül a reakcziónak minden serege és minden sötétsége bevonuljon. (Egy hang balról: Nem tudják, mit tesznek!) Igaz, t. ház, hogy azon oldalról gyakran azt a vádat halljuk, hogy nagyon jól tudjuk, hogy mit cselekszünk, máskor pedig azzal a váddal találkozunk, hogy nem tudjuk, mit cselekszünk. Méltóztassanak azonban a konkrét esetben ezen vádak között választani. Vagy azt az álláspontot kell elfoglalniuk, hogy itt csakugyan gonosz, reakczionárius terveknek keresztülviteléről van szó, — ezt értem, ez érthető álláspont — vagy azt az álláspontot kell elfoglalni, hogy nem tudjuk, mit cselekszünk. Ezt azonban be kell bizonyítani, hogy ennek mi a következménye és látnunk kell világosan, hogy a t. túloldalon tudják, hogy mit cselekesznek és mit akarnak. Pedig ebben a pontban rejlik a dolog lényege. Mi, t. ház, meg vagyunk győződve, hogy az ellenzék részéről is a szabadságnak, a rendnek oltalmát kívánják és hogy ezért követelik e törvény megváltoztatását, illetőleg utasítják vissza e törvényjavaslatot. De itt azonban merem mondani, hogy nem tudják a t. urak, hogy mit cselekesznek. Mert a helyett, hogy előmozdítanák ez esetben a sajtónak, előmozdítanák a társadalom rendjének, előmozdítanák a biztosan és határozottan körülírt szabadságnak az ügyét, magatartásukkal ezt a legsúlyosabban kompromittálnák, még pedig két irányban. (Halljuk! Halljuk!) Először azzal, hogy végrehajthatóvá nem válnék sem a büntető perrendtartás, sem az esküdtszékekre vonatkozó törvény, (Felkiáltások a szélsőbalon; Miért?) mert annak a következménye, a mit a t. túloldal határozati javaslataiban követel, ezen törvényjavaslat visszautasítása tulaj donképen mind a két törvénynek a limbuszba való kárhoztatása, oda kárhoztatása, a hol a végrehajtási klauzula nélküli törvények egész sora fekszik — fájdalom — már a törvényhozásban. És ha a t. képviselő urak egy kissé visszagondolnak a múltakra, úgy méltóztassanak csak szemügyre venni, hogy azon vádnak, hogy a szabadelvű párt ez esetben a reakczió érdekeit védi, minő értelme van akkor, a mikor úgy a büntető rendtartás, a mely a t. túloldal elismerése szerint igen hatályos szabadsági garancziát képez, valamint az esküdtszéki törvényt is ezen