Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.
Ülésnapok - 1896-65
38S 6 &. országos ölés 1897. márczius 8-án, hétfőn. krajezár sem adatik, míg a felekezeti iskolák több-kevesebb nevezetes segélyben részesülnek az államtól. Ha már az állami érdekek szempontjából elégséges a középtanodák bizonyos osztályaival szemben csupán a felügyelés és ellenőrzés, akkor kérdem, miért nem elégséges ez más középtanodákkal szemben? A mi az egyikre nézve helyes és méltányos a másikra nézve is. Tudom hogy ily irányban hamarosan nem történhetik az egységesítés, az egyenlő mértékkel való mérés érdekében intézkedés, mert hisz erre vonatkozó törvényünk csak 1883-ban lett meghozva. Mivel azonban a t. miniszter úr maga is jónak látta, hogy itt bizonyos eszméket felvessen, hogy azok a házban és a házon kivíü érlelődjenek, ugyanez alapon voltam bátor a t. házat én is felhivni sírra az anomáliára, a mely a különböző középiskolák vezetését és felügyeletét illetőleg az állam részéről fenforog. Csak ezeket kívántam elmondani ezen tételnél, különben a tételt magát elfogadom. (Helyeslés jobbfelöl.) Elnök: Följegyezve más nincs; észrevétel pedig a tétel ellen nem lévén, elfogadtatik. Lehoczky Vilmos jegyző (olvassa): Állami gimnáziumok. Kiadás. Személyi járandóságok és dologi kiadások 641.677 forint. Rakovszky István jegyző: Boda Vilmos! Boda Vilmos: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) A sokat emlegetett nemzeti túlsúly biztosítása Során alig van fontosabb tényező, mely a végrehajtó hatalom kiváló gondozását annyira megérdemelné, mint a középiskola, már azon kétségtelen minőségénél fogva is, hogy ez az a tanintézet, mely a nemzet virágának, vezetésére hivatott elemeinek melegágyaként szerepelt mindenha. És mégis, sajnos, Magyarország középiskolái egyáltalában nincsenek olyan helyzetben, hogy fontos hivatásuk magaslatán állva hazafias küldetésük czéljait a megkívánt módon szolgálhatnák. Messze vezetne, ha én e nagy kérdés pedagógiai részével foglalkozni óhajtanék, s tán nem is volna helyes, mert hiszen azt bőven megvitatták azok, a kik mint szakemberek arra leginkább liivatvak; a középiskolai ügy általános helyzete azonban ma már bennünket laikusokat is kiváló mértékben érdekel és ahhoz hozzászólani, a létező állapotokat bírálni, az orvoslás módjára több-kevesebb értékű eszközöket indítványozni és ajánlatba hozni: az már a mi kötelességünk, kiket a nemzet bizalma azért küldött ide, hogy tudásunkat, tapasztalatunkat ily irányban érvényesítsük. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Elborul a lélek, ha azon helyzetre gondol, melyben a középiskolai ügy még alig egy évtizeddel előbb leledzett. Akkor az a rögeszme volt uralkodó, hogy Magyarországon az értelmiség egyoldalú gondolkozása folytán esak az úgynevezett lateiner pálya bir vonzerővel és ennek következtében oly pályára tódul a kívánatosnál nagyobb számban a tanuló ifjúság, mely egy tanúit, míívelt kereskedelmi és iparos osztály keletkezésének egyenesen útját vágja. És ennek az akkori felfogás szerint káros iránynak az ellensúlyozására azt a hatásos eszközt alkalmazták, hogy új középiskolák fölállítását egyáltalán nem engedélyezték még ott sem, a hol arra a körülmények szerint égető szükség volt; hanem kitalálták és alkalmazták azt a kisegítő eszközt, a melynek hallatára Hock János t. barátomnak a múlt évi költségvetési vita alkalmával minden haja szála az ég felé állott, tudniillik a létező polgári fiúiskolánál latin tanszéket állítottak fel, és ezáltal kívánták a közönség azon nagy részét, a mely állásánál, köriüményeinél és hajlamainál fogva arra van utalva, hogy gyermekeivel a középiskolai tanfolyamot végeztesse, némileg kielégíteni vagy legalább attól megmenteni, hogy kénytelenek legyenek egyenesen vagyoni romlásukra gyermekeiket idegenben és a messzeföldön iskoláztatni. Azok a segítőeszközök természetesen nem váltak be és sok szülő fájdalmasan volt kénytelen tapasztalni, hogy gyermeke, midőn a polgári iskolából kikerülve, tanulmányai folytatása czéljából valamely szigorúan kezelt állami gimnáziumba ment, a szükséges alap hiányában nagy nehézségekkel volt kénytelen küzdeni vagy sok esetben épen nem boldogulhatott. Nekem, t. ház, ezen a téren az a tapasztalatom, és ennek alapján az a meggyőződésem, hogy iskolák állításával, vagy azok állításának megtagadásával a pályaválasztás tekintetében létező közszellemet megváltoztatni nem lehet, mert annak egyedül és kizárólagos szabályozója az a körülmény, hogy melyik pálya háladato sabb és melyik kecsegtet nagyobb kilátással a boldogulásra. És ha egyáltalában létezik e tekintetben valamely nemzeti hajlam, ennek átalakulása szintén csak a viszonyok behatásától várható. A tenger óriási víztömege természeti okok folytán mindig egyensúlyt keres és a hol valamely körülmény folytán ür támad, ezt hullámaival rögtön betemeti; ilyen a pályaválasztás kérdése is; az is keresi az egyensúlyt; az is betölti a támadt hézagokat. Ez a közoktatási elv, mely iskolákkal akarta a pályaválasztásra nézve létező irányzatot gyökeresen átalakítani s a mely évek hosszú során át vaskövetkezetességgel alkalmazva sok bajnak lett okozója: egy tiszteletreméltó férfiú poraival együtt a sírba szállt. Téved azonban, a ki azt hiszi, hogy a szerencsésnek egyáltalán nem mondható középiskolai politika bukásával rögtön beállott, a kedvező fordulat. Nem! Az eddigi téveszme helyét
