Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-49

28 49. országos ülés 1897, Végre ezen kérdésben, a mit első sorban kellett volna ajánlanom a t. miniszter úr figyelmébe, hogy miután a földmívelési kormánynak e tekintetben közegei nincsenek, nagyon helyesnek tartanám, ha a földmívelési minisztériumnál oly szabály állíttatnék fel, mely ezzel a kérdéssel foglalkozzék, tanulmányozná és előkészítené az erre vonatkozó javaslatokat. A mezei munkásokra vonatkozólag igen röviden fogom elősorolni azon pontokat, melyek egy humánus munkástörvényben felveendők volnának. Nevezetesen a gyermekeknek a munkától való eltiltása 14 éven alól. A szegődött bérnek rendes kiadása, a házi fenyíték megszüntetése, a munkás- és cseléd-lakások rendezése, a cseléd és mezei munkások gyógykezelése, házi ipar és kerti mívelésre való oktatása az iskolákban. A megyei útadó minimum helyesbítését első sorban szükségesnek tartom, mert igazságtalan azokra nézve, a kikre kivettetik, állami, törvényhatósági — vasút, vízszabályozás — építkezéseknél csak magyar munkások alkalmazása, munkásközvetítés gyorsabbá tétele, az aratási munkáknál az alternatív fizetés életbe léptetése, az átmenetnek e tekintetben tényleg meg kell lennie. Végűi helyesnek és szükségesnek tartom, hogy maga a mi társadalmunk és közigazgatási tisztviselőink foglalkozzanak a néppel, a mi az utóbbi időben vajmi ritkán történt meg, mert különben egészen elveszti a vezetést a kezéből s tökéletesen idegen izgatók hatalmába kerülne. Nagyon sajnálom, de legjobb akarat mellett sem tudom már rövidebbre összehúzni előadásomat; (Halljuk! Halljuk!) még meg kell jegyeznem azt, hogy én részemről nem osztozom abban a nézetben, a melyet Semsey László képviselőtársam mondott, mert én a földéhségnek földdel való gyógyítását nemcsak lehetetlennek, hanem veszedelmesnek is tartom; ha a fanatizált népnek kis ujjúnkat mutatjuk, azonnal az egész kezünket fogja követelni; de bocsánatot kérek, lehetetlenségnek is tartom úgy a telepítést, mint a földéhség kielégítését a farmrendszer és a kisbérletek alapján. Csak röviden méltóztassék megengedni, hogy indokoljam. Napszámos van Magyarországon 1,233.000. Ha ezzel szemben csak 10 holdat, és nem, mint Semsey László t. képviselőtársam kívánná, 15 holdat adnánk, szükséges volna 12,336.000 hold földre. Ez átlag 200 forintjával kitesz 2467 milliót. No már azt kérdem én, hogy hol tudunk mi annyi földet és pénzt összeszerezni, hogy a földéhséget így kielégítsük. Ez teljes lehetetlen, de a lehetetlenség mellett még veszélyes is. Még az állami, közalapítványi és községi földeknek ily módon való eladását sem tartom jónak, mert a kinek pénze van, az nem szorult I febrnár 15-én, hétfőn. rá, hogy telepítsék, a kinek pénze nincs, azt telepíteni nem lehet, mivel tönkre megy, bizonyítékaink erre az eddigi telepítéseink Magyarországon, ezek csaknem kivétel nélkül nem sikerültek és nem is fognak prosperálni. Helyes volna a telepítés, ha volna pár száz milliója az államnak és ezt telepítési czélra odaadná és tudna is földet annyit szerezni, a mennyi kell, — a mit én azonban kétlek — de miután erre sem elég pénzünk, sem földünk nincs és nem is lehet, ez okból a telepítést és a földosztást helyesnek és czélszerűnek nem, hanem veszélyesnek tartom. Azonban szükségesnek tartom azt, hogy rekompenzáczióban részesítsük a munkást és ezt abban látom, hogy az illető egész munkaidején keresztül, életének legnagyobb fázisain át bizonyos hozzájárulásával a biztosítási intézménynek megteremtse magának azt, hogy akár betegség, akár baleset esetére, akár aggkorára, midőn dolgozni nem tud, meg legyen azon jövedelme, a melyből megélhessen, semmiesetre azonban úgy, a mint a szoczialisták kívánják, hogy az egész terhet az állam viselje, hanem per analógiám a fennálló nyugdíjintézetre a kötelesség egy része az államé, egy a földbirtokosé és egy a munkásé. Nézetem szerint a biztosítási intézmény egyedül az, a mely az állam hozzájárulásával megteremthető és létesítendő, és mert más módon e kérdést megoldhatónak nem tartom. A szervezet kötelező voltát kimondanám, — mert népünket ma még a szabad egyesülésre alkalmasnak nem tartom — megengedendőnek azonban e mellett a szabad társulást is. És, t. ház, méltóztassék megengedni, hogy mielőtt szavaimat befejezem, rövideu nyilatkozzam az izgató szoczialisztikus sajtótermékekről. Ismétlem, hogy én a sajtó szabadságát feltétlenül tisztelem; nem szükséges biztosítanom arról sem a t.. házat, hogy a hazafias magyar sajtó munkásainak eddigi eredményeit közéletünk minden terén feltétlenül elismerem és teljes mértékében honorálom is. Azonban ez nem lehet oka annak, hogy a sajtó kinövéseit ne ostorozzam és annak egy esetleges elfajulását, a mely czéljáúl tűzte ki az állami és társadalmi rendet aláásni az osztály, vagyon és vallás elleni harczczal együtt s ezzel hazánk boldogsága és jóléte ellen irányítsa működését, esetleg büntethetőnek nem tartsam; a nemzetiségi sajtó, ha kifelé gravitál s megtagadja a hazát, teljesen és jogosan bűnhődik — hát csak a szoczialista sajtónak volna erre megtorlás nélkül joga? Meggyőződésem az, hogy azon néhány szó felolvasása után, a melyet eszközölni fogok, a t. ház is osztja e nézetemet, mert Magyarországon a szoczialisztikus sajtó megtagadja a hazát. Többek közt az Új Világ ezeket mondja: »MagyarOrszág szoczialdemokrata