Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-63

88. országos flléa 1897. márcdus 5-én, pénteken. 333 Azt gondolnám, hogy eljött volna az ideje annak, hogy nemcsak az egyháznak vezérférfiai, általában a művelt társadalomnak tagjai, a világi urak is azzal a jó indulattal, melylyel a magyar protestáns egyházat a mustármagból annyira fejlesztették, tekintenének erre az ügyre és az álladalom támogatásával igyekeznének valahára enyhíteni az égető sebeket és a társadalmi állást a maga méltóságához képest meg is fizetni. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Mint mondottam, a protestáns egyházak ma már nagyobb mértékben igénylik ÍIZ álhim segélyét, de — bár a költségvetés több tételében látunk haladást — ebben a tekintetben most is csak 73.000 forint van felvére, úgy, mint a múlt esztendőben, ebben tehát haladás vagy javulás nincs. A különböző csekély javadalommal ellátott lelkészek fizetésének javításánál mutatkozik 100.000 forintnyi különbség. Ha ez a 100.000 forint kiosztatik, az által mindenesetre csekély mértékben enyhítve lesz szerencsétlen helyzetükön, de ez is oly csekély, hogy ezt megtízszerezni kellene s csak akkor lehetne tűrhetőbb az állapot. Egy képviselő úr a túloldalon — ha jól tudom, Dózsa t. képviselő úr, — azt mondotta, hogy ezt a segélyt jobb lenne nem az egyházi felsőbbség útján kiosztatni, hanem a politikai közegek által. Ez veszedelmes dolog lenne, mert a gyakorlat arra tanít bennünket, hogy akkor pártállás szerint kapnának segítséget, és pedig oly mértékben, a milyen politikai pártállást foglalnak el. (Igaz! Úgy van! a bal-és szélső baloldalon.) Ha segíteni akar az állam és az arra érdemeseknek szolgálatát jutalmazni kívánja, akkor azt másként nem teheti, mint ezután is az egyházi főhatóságok útján. (Ügy van ! a szélső baloldalon.) A lelkészek után áttérek a tanítókra. Hogy ezeknek is milyen a helyzete, legjobban tudja a miniszter úr. Hiszen hozzá érkeznek a statisztikai adatok, ő látja a fizetésüket és jó lelke bizonyosan megsajnálja azon szerencsétlen páriákat, a kik göröngyös útjukon oly csekély javadalmazásban rászesfílnek. Pedig mi fontosabb, mint a tanítói hivatás ? Hisz e nélkül senki sem haladhatna a művelődés útján; nem Jenné sem pap, sem hivatalnok, sem képviselő, sem miniszter. Egy nagy tekintélyű, a közpályán működő férfiú mondta, hogy egyetemi tanárját nem becsüli többre, mint azt a tanítóját, ki őt az ábéczére megtanította, mert az kezdi átalakítani az anyagot emberré, a ki műveltség nélkül csak nevét viseli nemének. Én minden oktatás között a népoktatást tartom a legfontosabbnak, mert kicsiből megyünk a nagyobbra; a gyermek nevelése utján következik az ifjúsági oktatás, mig végre az egyetemen betetőződik a tanulás. A népoktatás terén igen sajnálatos jelenségek vannak. Vannak nagy alföldi városok, a hol a 2—3 mértföldnyi távolságra eső tanyákon számtalan család él. Ezek gyermekei számára hiányzanak a tanyai iskolák s ha vannak is, oly nagy területről nem fogadhatják magukba az összes gyermekeket. E részben migy hibákat, mulasztásokat kell helyrehozni. Más tekintetben is nagyfontosságú dolgok várnak elintézéíre. A t. miniszter úr jelezte, hogy az ismétlő iskolák felsőbb iskoláiban a gazdasági tudományokat akarja taníttatni. Szerintem ezeket, legalább dióhéjban, a felsőbb elemi osztályokban is kellene tanítani, mert a gyermeket nemcsak arra kell tanítani, mivel él az oroszlán, az elefánt, hanem arra is, mivel él az ember és hogyan kell az embernek megélnie. (Helyeslés a szélső balon.) A népoktatás érdemes bajnokai, a tanítókkal szemben is sok mubisztás történik. Csak két éve, hogy 61 évi tanítóskodás után egy öreg tanító egy kis ezüst keresztet kapott elismerésül s ugyanakkor 30 évi szolgálat után egy bírósági kézbesítő is ugyanoiyat kapott Hát hogy illik e két dolog Össze? Egy szorgalommal, becsülettel eltöltött 61 esztendős tanítói működés után az jár hát jutalmul, a mi egy bírósági kézbesítőnek, egy szolgának? Azt hiszem, hogy ez nem jelenti a mi nagy előrehaladásunkat s nem válik sem a mívelt társadalom, sem a kulturügyet vezető kormány dicsőségére. Elszomorító dolog az is, hogy az állam a tanítói pályán sok éven át tisztességes szolgálatban működött hivatalnokot nem vette fel mind az országos nyugdíjintézet tagjai közé, továbbá, ha elhaltak bármily kevéssel a törvény életbeléptetése előtt, özvegyeik s árváik nyomorúságban maradnak s a költségvetés tételei közé mindezideig nincsen felvéve e tekintetben semmi összeg sem, pedig azok ép úgy érdemlik a támogatást, mint a kik a törvény életbeléptetése után lettek a nyugdíjintézet t.gjaivá. De a nyugdíjtörvény alkalmazása tekintetében is van egy nagy hiba, nevezetesen a szegény tanítóknak nyugdíjalapja a fizetés mostani mennyiségétől van feltételezve s a tanítói fizetés, a tanítói tiszta jövedelem megállapításánál a föld a kataszteri tiszta jövedelem szerint van felszámítva. Például az én községemben 18 hold földdel jutalmazott tanítónak földje utáni jövedelme 51 forintban, a másiké 59 forintban vau megállapítva, pedig az a föld 180 forintért van haszonbérbe adva, a jövedelme pedig még ennél is nagyobb. Ez tehát világos megkárosítása annak a tanítónak, mert jaj lenne neki, ha csakugyan csak 59 forint és nem 180 forint volna évi jövedelme. És ha tényleg ennyi volna a jövedelme, akkor ne tessék spórolni a nyugdíj tekintetében, hanem