Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.
Ülésnapok - 1896-62
324 62. országos ülés 1897. márczlns á-én, csütörtökön. szinten gondoskodott e jelen évre is költségvetésében. Ugyancsak megnyugvással konstatálhatjuk azt is, hogy a segélyt igénylő iskolák, lettek légyen elemiek, közép vagy főiskolák, ha kérték a segélyt, állami segélyben részesíttettek és a t. miniszter úr biztos kilátást nyújtott arra nézve is, hogy ha a szükség úgy kívánja, fokozatos segítségben is részesíti azokat a jövőre nézve. Szóval a tanügy fokozatos fejlesztésének czélzata és ezen a téren a külső haladásnak bizonyos mérve csakugyan nyilván kitetszik a költségvetésből. Csakhogy természetesen ez még egyáltalában nem azt teszi, hogy talán már kellő mérvben haladtunk, nem az teszi, hogy tehát már kulturális nagy czéljainkhoz immár közel jutottunk. Nem, mert hiszen az anyagi eszközök oly csekélységével ily nagy czélt elérni egyáltalában nem lehet. Mozoghatunk, haladhatunk ugyan czéljaink felé, de ha ezt a czélt el is akarjuk érni, kétségen kívül nem millió 'többletekről, sőt hogyha ebből leszámíthatjuk a múltra vonatkozókat, nem 100.000 forintokra menő többletről, hanem milliókról kell gondoskodnunk és pedig minél előbb, minél hamarább. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Mert a kulturális téren minden nap, sőt minden perez mulasztása óriási, mondhatnám, kipótol hatatlan kárt és veszteséget jelent. (Élénk helyeslés a balés szélső baloldalon.) Én tehát, midőn egyrészről készséggel elismerem azt, hogy pénzügyi szempontból a költségvetés bizonyos haladást mutat; másrészről ki kell jelentenem azt is, hogy az ezen költségvetésbe kulturális czéljainkra felvett többietet, különösen annak azt a részét, mely a jelen évre esik, oly csekélységnek tartom, melylyel ugyan mozoghatunk így vagy amúgy, de biztosan egyetlen egy lépést sem fogunk tenni előre. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) T. ház! A mint egész készséggel ismertem el csak az imént azt, hogy költségvetésünk pénzügyi szempontból csakugyan bizonyos haladást mutat; most meg már egész sajnálattal kell kijelentenem azt, hogy ha a közoktatási állapotokat tanügyi szempontból nézem, itt már semmi különösebb haladást nem látok. Nem látok azért pedig, nem mintha a legközelebb elmúlt évtizedek alatt egyáltalában nem haladtunk volna, mert hiszen ilyent mondani nem is lehetne, hanem annyiban és azért nem látok én haladást, mert az a zavar, az a valóságos káosz, mely a tanügyi téren részint a sok és különféle iskolák felállítása, részint a tanrendet, tantervet és metódust illetőleg — az örökös kísérletezés folytán — előállott és már 30 esztendő óta megvan: megvan még most is. (Igaz! Ügy van! a szélső báloldalon.) Ezt bizonyítja azon körülmény, még pedig megdönthetetlenül, hogy a tanügyre vonatkozólag alig van csak egyetlen törvényünk vagy tantervünk olyan, melynek revízióját épen maguk a tanférfiak, sőt mondhatom a közvélemény sürgősen ne követelné. (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) És ezt bizonyítja maga a t. miniszter úr is a legközelebb február 27-én tartott igen nagyérdektí beszédével, melyben elkezdve az egyetemektől le az utolsó tanintézetig mindenütt törvényhozási újabb intézkedéseket lát szükségeseknek és helyez kilátásba. S miért? Kétségen kivül azért, mert szükség van rá, szükség van pedig azért, mert az eddigi kísérletezések csak zavart teremtettek és nem volt egységes, nem volt szerves nemzeti közoktatásunk, mire nézve tehát, miként maga a miniszter úr is mondta, az eddiginél minden irányban és minden téren sokkal többet kell tenni, mint eddig. És valóban nagyon is itt már ennek az ideje, t. ház, itt az ideje, hogy a közoktatási kormány a folytonos kísérletezés teréről lelépve és által teremtett zűrzavart megszüntetve egy oly kultúrpolitikai irányt teremtsen, mely mellett aztán minden tétovázás nélkül haladhatunk és el is juthatunk magyar nemzeti kultúránk óhajtott magaslatára. De épen az a tervszerű és határozott kultúrpolitikai főirány nem volt meg eddig és nincs meg most sem. Hiszen vannak vagyon nélkül iskolánk bőven és mindenféle czímen, de úgyszólván minden szerves összefüggés nélkül. Vannak tanterveink is, de a melyekkel — ideiglenes, csaknem évről-évre változó voltuk és túltömöttségük miatt — nemcsak hogy a kivánt sikert el nem érhetni, de sőtTmert határozottan túlterhelést okoznak — OK lehetetlenítik a kellő sikert. A t. miniszter úr nem akarja látni, vagy legalább elismerni a túlterheltséget, mert azt mondja: »Túlterhelés legtöbbször előfordul úgy, hogy a professzor urak egy része kissé rosszul kezeli ezt vagy azt a tárgyat«. Hát én nem tagadom, t. ház, hogy az is okozhat túlterhelést, de azt már határozottan állíthatom, hogy a túlterhelés úgy elemi, mint közép- és felső iskoláinkban még inkább előfordulhat és valóban tényleg meg is van a tanterve 1 ' miatt. És ez én szerintem természetes is. Mert ugyan kérdem, nem természetes-e a túlterhelés például azon népiskolákban, a hol több, rendesen négy osztályt egyetlen tanító vezet és pedig a hatosztályú népiskola tantervei szerint. Hiszen annak a szegény tanítónak, ki a legtöbb helyen még kántori teendőket is végez, alig jut egy éven át 90—100 napja, melyet csakugyan az iskolának szentelhet, az iskolában tölthet. És mégis oly sokan egész megbotránkozással látják, mint valamely rettenetes dolgot, hogy ha a tanfelügyelők jelentik innen vagy onnan, hogy a tör-
