Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-62

62. országos ülés 1897. márczius 4-én, osütffrt5k5n. 309 környezetével — tudja megértetni s az életben is ne csak szűk körben, váljék belőle emberi lény. Az oktatásra legalább nyolcz év kell, hiszen még az épórzékíí gyermek is hat elemi osztályt hat éven át tanúi s ezalatt sem kézügyességi, sem ipari oktatásban nem részesül: hogyan kívánható tehát a szegény fogyatékos érzékíítől, hogy ugyanezen idő alatt nemcsak a beszédet és ugyanazon ismereteket, de többet is elsajátítson. A siketnéma-intézetekben még csak pár év előtt is a női kézimuukaoktatás alig szorítkozott egyébre, mint az elemi női kézimunka oktatására s a nyolez éven át képzett leánynövendékek elbocsáttattak a nélkül, hogy akár a háztartás vezetésében jártasak lettek volna, akár kenyerüket női kézimunkával megkeresni képesek lettek volna. (Úgy van! jobbfelöl.) A felsőbb osztályokat végzett fiúnövendékek pedig az intézetekben elhelyezett ipari műhelyekben foglalkoztak naponkint 1 — 2 óráig; de részint, mivel ezek a műhelyek rosszul voltak szervezve, részint mivel az iparág elsajátítására naponkénti 1—2 óra nem elég, voltaképen nem sajátították el az iparágat, a melynek tanulására beosztva voltak. Az iparoktatást kívánók különösen három indokkal támogatták rendszerük helyességét. Először a növendékek nagy része 12 éven felüli korban vétetvén fel, kell, hogy valamely iparágat elsajátítson, mert 20 éves korában lép ki, s akkor iparos-tanoncz nem lehet. Mivel azonban az új szervezeti szabályzat szerint most már 7—10 éven aluli korban kell felvenni őket, s így 15—16 éves korban kilép a fiúnövendék, tehát még tanoncz is lehet, de helyes is, hogy ilyen korán vétetnek fel, mert 10 éven túl a beszélő szervezet megcsontosodik s a hangszalagok és gégeporczok megkeményednek. Másodszor a siketnéma növendékeket nem szívesen fogadják tanonczokúl az iparosok, mivel nem tudnak velők beszélni nyolcz évi oktatásuk után sem. Ez az érv sem áll, mert nem jelbeszéiők. Harmadszor a növendékeket iparral kell elfoglalni, mert különben mivel töltené hasznosan az intézetben szabad idejét? így okolták meg a hibás rendszert s egymásután berendezték az intézetekben a műhelyeket a külföldön is, a melyeket azonban nem szerveztek oly módon, a hogyan kellett volna. (ügy van jóbbfelől.) Az egész abból állott, hogy néhány iparost telepítettek be az intézetbe s leginkább olyanokat, a kik másképen már nem igen tudtak boldogulni az életben. Ezek a műhelyek a legkisebb üzeműek voltak; a czipész alig készített mást, mint az intézeti növendékek egyforma lábbelijét; a könyvkötő-műhelyből vágógép, prés hiányzottak, az aranyozáshoz eszközök nem voltak; az asztalos vásári puhafa bútorokat készített, úgy, hogy a növendékek legutolsóknak nevezhető műhelyekben töltötték idejöket, a hol a legjobb esetben kontárokká válhattak, eltekintve az erkölcsi veszedelemtől, mely az olyan intézetet fenyegeti, a hol a növendékek nevelésének egy része mesterlegények s esetleg műveletlen iparosok kezében van. Mindezen tapasztalatokkal szemben a megdönthetleu ellenérvek, hogy: a) az olyan siketnéma, aki nyolcz éven át szellemi kiképzésben részesül, nem az utolsó, hanem a legelső műhelyben is megállja a helyét, amit az országban számos tény bizonyít; b) a külföldi jelesebb intézetek tapasztalatai bizonyítjík, hogy nyolcz év alatti iskolai oktatás mellett mesterségszertí ipari képzés nem keresztülvihető és sem az intellektuális, sem az ipariképzés eredménye nem kielégítő, hanem mindegyik csak fél munka; c) 1—3 órai oktatással naponkint mesterséget megtanulni annál kevésbbé lehet, mert 7—10 növendékkel foglalkozik egy ember; d) siketnéma intézetnek nem az iparosképzés, hanem az a czélja, hogy a siketnémáknak halló-hiányuk daczára oly intellektuális képzést biztosítson, mint a milyent az elemi népiskola és ismétlő iskola épérzékű testvéreinek biztosít és ennek folytán épen úgy szabadon választhassanak életpályát, mint az épérzékűek s ez a legfőbb elv ; e) nem egy siketnéma-társadalomnak, hanem arra kell őket nevelni, hogy az épérzékűek között és velők, szabadon és függetlenül élhessenek ; f) az intézeti műhelyek a siketnémákat nemhogy kiemelnék az épérzékűektől való zárkózottságukból, hanem még nagyobb válaszfalat emelnek s ezek igazán siketnéma-műhelyek; g) intézeti iparosok évekig köztük élvén, a kényelmes érintkezési módot, a jelbeszédet eltanulják, mert könnyű", de a nehéz tanítási módszerek, t. i. hogyan kell a képzés alacsony fokán álló siketnémát a jó és helyes kiejtésre szoktatni, sem megtanulni, sem megtanítani nem képesek ezeu iparosok s ezért ezen műhelyek igazi melegágyai a jó kiejtés és élőszó használata legmakacsabb ellenségének, a jelbeszédnek; li) növendékek műhelyekbe 5—6-od éves korukban jutottak, s így 3 — 4 éven át naponta 1—2 órát foglalkozva iparral, oly műhelyben, a hol 8—10 növendéket tanít egy mester, lehetetlen, hogy intézetből kijövetelük idejére, kenyérkereső iparos-segédekké legyenek képezhetők. így azután mikor kikerülnek, ismét tanoncznak kell még lenniök, de itt elégedetlenek lesznek, mert 8 — 10 órát kell naponta dolgozniuk, míg eddig előkelő műkedvelők voltak s pihenőjük volt, az ipari munka most nem tetszik nekik, cserélgették az ipart az életben. Tehát az intézeti iparmtíhelyek, mint ipari előkészítő oktató