Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-61

298 61. országos ülés 1897. márczins 3-án, szerdán. B. Perényi Zsigmond: T. ház! Én csak a vallás- és közoktatásügyi tárezához kívánok szólani. (Helyeslés. Halljuk! Halljuk! jóbbfelől.) Őszinte és hazafias örömmel hallottam az igen tisztelt kultuszminiszter úr beszédét, (Hall­juk! Halljuk!) és azt hiszem, minden magyarul érző és magyarul gondolkozó ember helyeslésé­vel és elismerésével találkoznak az ő kijelentései, helyeslésével találkozik az az önzetlen és haza­fias politika,... (Zaj. Mozgás.) Elnök (csenget); Csendet kérek! B. Perényi Zsigmond:... a melyet ő foly­tat és a melynek programmját ő ismét világosan elébünk tárta. Valóban, t. ház, ama nagy szabású és min­dent felölelő beszéd után, a mely foglalkozott az egyes részletekkel, a mely kiterjed köz­művelődésünk és közoktatásügyünk összes moz­zanataira, nagyon kevés az. a mi nekem, mint a ház egyik legfiatalabb és legigénytelenebb tagjának mondani való marad. (Halljuk/ Halljuk!) Ép azért csak egész röviden akarok a népokta­tás egyes kérdéseivel foglalkozni. Azt mondotta a t. miniszter úr, hogy nép­oktatásügyi törvényeink revíziója előkészületben vau, de hogy annak napirendre hozását ma még nem tartaná czélszerünek, nem tartaná helyesnek. És tényleg, népoktatási törvényeink revíziója, a melynek szükségességét ma már minden laikus, a ki törvényeinket s viszonyainkat csak némileg ismeri, belátja, még sok és nagy akadálylyal jár. A lefolyt egyházpolitikai viták következté­ben felizgatott kedélyek ma még nem elég nyu­godtak eme nagy s fontos kérdés tárgyalására és a mi a legnagyobb baj, az állam pénzügyi helyzete nem birja el a reformokkal járó költ­ségtöbbletet. Mindazonáltal azt tartom, mégis szükséges egyes kérdésekkel már most foglal­kozni, hogy első sorban a legnagyobb hiányo­kon és bajokon kellene segíteni, ezeket kellene legelőször pótolni. Népoktatási törvényeink leg­nagyobb fogyatékossága szerintem abban áll, hogy daczára annak, hogy népoktatási intézete­inknek körülbelül 82 százaléka felekezeti jellegű, hogy körülbelül kétmillió iskolaköteles közül alig jár 100,000 állami iskolába, daczára fele­kezeti iskoláink túlnyomó többségének, törvé­nyeinkben nincsen elég garanczia állami érde­keink megóvására, az államnak nincs eléggé biztosítva a felekezeti iskoláknál az őt megillető befolyás és felügyeleti jog. Pedig a felekezetek­nek adott szabadságnak is megvan a maga határa s odáig semmi esetre sem terjedhet ki, hogy itt magyarföldön a magyar hazának ellen­ségeket nevelhessenek. Hogy ez ne történhessék, mindenekelőtt az államnak legmesszebbmenő befolyást kell biztosítani a tanítók fegyelmezé­sénél. Mi nálunk az állami segélyben nem része­sülő felekezeti tanítók fegyelmi ügye, úgy szól­ván egészen ki van véve az állami befolyás alól. Ha megnézzük az 1893-dik évi XXVI. törvéuy­czikket és pedig ennek 13-dik §-át, abban azt találjuk, hogy a hitfelekezeti hatóság az állami­lag segélyzett hittanítók ellen a vallás- és köz­oktatásügyi miniszter kívánságára a fegyelmi eljárást megindítani köteles; ha pedig azt 14 nap alatt nem tenné, vagy pedig három hónap alatt igazolás nélkül be nem fejezné, ez esetben a fegyelmi ügy az 1876-dik évi XXVIII. törvény­ezikk szabványai szerint a közigazgatási bizott­ság útján fog elláttatni. Ugyancsak a most idé­zett törvényben megszabott módon a közigazgatási bizottság van hivatva a fegyelmi eljárást foga­natosítani akkor, ha bármi összeggel segélyzett felekezeti népiskola tanítója államellenes irány­nyal van vádolva és a miniszter a fegyelmi eljárást elrendeli. Tehát a mennyiben itt csak az állami se­gélylyel ellátott tanítókról van szó, ebből vilá­gosan következik az, hogy az állami segély­ben nem részesülő tanítók államellenes irányt követhetnek bátran, a nélkül, hogy a minisz­ter ellenük fegyelmi eljárást elrendelhetne, a nélkül, hogy másnak, mint a hitfelekezetnek felelőséggel tartoznának. Azt hiszem, hogy feles­leges bizonyítanom ezen álláspont tarthatatlan­ságát és azt, hogy egy modern jogállamban az államellenes üzelmek megtorlása csakis az ál­lamot illetheti meg, nem pedig ama iskola fen­tartókat, kik esetleg az államellenes cselekménye­ket szívesen látják, tűrik, sőt sokszor elősegítik. Hogy mily veszedelmes és mennyire szolgálja a törvény ezen hiánya az államellenes mozgal­makat és inteucziókat, azt legjobban látjuk ab­ból, hogy számos nemzetiségi egyház csak azért nem kérte az államsegélyt, nehogy az állam nekik kellemetlen befolyást gyakorolhasson isko­láikra. Tisztelet és dicséret a kivételeknek; pél­dául a munkácsi görög katholikus egyházmegye minden tanítója részére kérte az államsegélyt. Azt hiszem, ez anomálián segíteni, a törvényt okvetlenül módosítani kell, és pedig úgy, hogy annak rendelkezéseit kiterjesztenék az összes felekezeti tanítókra, tekintet nélkül arra, része­sülnek-e állami segélyben, vagy sem. A másik nagy hiány, a melyet már többen s ma Dózsa t. képviselőtársam is fölemlített, a tanítói fizetés elégtelensége. A felekezeti tanítók helyzete valóban nyomorúságos. A 300 forintos minimum is sokszor csak a papíron vau meg, mert — mint említettem — számos felekezet nem kéri az államsegélyt. Ezért megnyugvással hallottam a miniszter úrtól, hogy szigorúan in­tézkedett, hogy kipuhatoltassék, hol nem veszik I igénybe az állami segélyt, holott a 300 forintos

Next

/
Thumbnails
Contents