Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.
Ülésnapok - 1896-56
174 56. országos ülés 1897. február 23-án, kedden. és politikai jogainak kérdése. Vannak oly munkásosztályok, melyek Ínséggel küzdenek; ezét nem látván azt, hogy Ham és a társadalom foglalkozik azzal, hogy helyzetükön segítsen és nem látván azt, hogy igyekszik nekik is részt adni a politikai jogokban, mely részre igényt tarhatnak, holott reájuk nehezedik a véradónak nagy része és reájuk nehezedik a fogyasztási adónak jelentékeny hányada; ilyen körülmények közt természetes, hogy ezen osztályok lassanként megnyerhetők azon idegen áramlatnak, melyet internaczionális ezoezialisztikus áramlatnak neveznek és mely nem ismer sem hazát, sem családot, sem vallást; de ismétlem, hogy meggyőződésem az, hogy ha ezen szegény osztályoknak megélhetési mód nyújtatnék, hogyha ezekre az osztályokra is kellő módon kiterjesztetnék a polgári jogok élvezhetése: akkor azonnal megszűnnék Magyarországon a szoczializmus kérdése. (Ügy van!a szélső baloldalon.) Ez már magában is elégséges arra, hogy nem helyes a szocziális kérdéssel oly irányban foglalkozni, mint a hogy a felszólalok tették a túloldalon, hanem inkább olyanban, hogy szüntettessék meg a munkásosztály nyomora és adassanak a munkásoknak politikai jogok. (Úgy van! a szélső baloldalon.) T. ház! A magyar közgazdászati állapotok kérdései közt az agrárkérdést tartom a legfontosabbnak; ez természetes is, mert kerekszámban szólva, az ország 18 milliónyi lakossága közül 13 millió él őstermelésből, tehát az ország lakosságának óriási többsége; de nagyon veszedelmesnek tartanám, ha oly áramlat kerülne túlsúlyra abban a körökben, melyek igen helyesen foglalkoznak agrár kérdésekkel, hogy e kérdések az ipar és kereskedelem kérdéseivel ellentétben vannak, (Úgy van! a szélső baloldalon.) hiszen az ellenkező dolog áll, mert elválaszthatlan tényező mind a három, tudnillik a földmívelés, ipar és kereskedelem. A földmívélésnek termékeit nem lehetne eladni kereskedelem nélkül, az ipar pedig a földmívelés termékeinek a legnagyobb fogyasztója. Ámbár a felhozott tény, hogy tudniillik az ország lakosságából 13 millió él földmívélésből, azt bizonyítja, hogy a földmívelésügy az ország legfontosabb ügye, még azt is látjuk, hogy az ország budgetében a 475 milliónyi költségéből mindössze esak 21 millió forint van a földmívelési budgetben felvéve; és ez a 21 millió sem képezi azt az áldozatot, melyet az ország hajlandó a földmívelés ügyének hozni, mert ezen tárczában 16 milliónyi bevétel is szerepel; tehát az az áldozat, a mit az ország a földmívelésnek hoz, mindössze öt millió forint. Már most kérdem, t. ház, arányban áll-e az áldozat e csekélysége azzal a ténynyel, hogy Magyarország lakosságának négyötöd része földmívelésbő! él, holott kevésbbé fontos dolgokra, például a katonaságra 176 milliót áldozunk. Miért mondom kevésbbé fontosnak a katonaság ügyét? Azért, mert ha Magyarország azt a politikát követhetné, a mely érdekeivel a legjobban összeegyezhető lenne, akkor Magyarország teljesen a béke politikáját követhetné és minthogy Magyarországot megtámadni senkinek sincsen érdekében, szükségtelen volna oly nagymérvű haderő feutartása, mely azért tartatik fenn, mert folytonosan a monarchia szeme előtt lebeg a nagyhatalmi állásnak fikcziója, a melyért már annyi vér folyt és annyi áldozat hozatott ebben az országban. (Élénk helyeslés a szélső báloldalon.) T. ház, felhozok egy statisztikai tételt, mely nagy fontossággal bir annak kimutatására, hogy milyen állapotban van a megélhetés szempontjából a magyar nép. 1869-ben kereső volt Magyarországban 7,391.000 ember, tehát az összes népességnek 47 és fél százaléka; eltartott volt 8,117.000 ember, tehát az összes népességnek 52 és fél százaléka; 1890-ben, mikor a lefolyt 20 év alatt szaporodott a népesség, akkor azt látjuk, hogy kereső 7,389.000 lélek, tehát az összes lakosságnak 46 százaléka, az eltartottak száma pedig 8,414.000 lélek, tehát az Összes népességnek 54 százaléka. Ezen számok azt bizonyítják, hogy a keresőknek száma csökkent, az eltartottaké pedig növekedett. Az, a ki ezen tényben nem lát aggasztó jeleket, az szemet akar hunyni oly világos tények előtt, a melyek előbb-utóbb Magyarországot szegénységbe fogják ragadni, mert ha még azt is elfogadnák, hogy ugyanazon számú keresők többet birnak keresni most, mint 20 év előtt, a mi nem áll, még akkor is szegénységre jutnak, mert több egyént kell nekik eltartani, mint a mennyit kellett eltartaniok 20 év előtt és maga az elszegényedés az arányt folyvást rosszabbítja. Már most hasonlítsuk össze ezt a statisztikát azzal, a mit Ausztria mutat. Ez országban 1869-ben a keresők az összes népességnek 56 százalékát, az eltartottak pedig 44 százalékát. 1890-ben a keresők már 57 százalékát képezték, az eltartottak pedig 43 százalékát. Ausztriában tehát a természetes haladás megvolt, míg Magyarországon az elszegényedésnek világos jelei állottak be. Igaz, hogy a válság, a mely Magyarországon a földmívelés terén mutatkozik, egész Európában jelentkezik, csakhogy azzal a különbséggel, hogy míg más országok olyan helyzetben vannak, hogy védekezhetnek és hogy helyrehozhatják azt, a mit a mezőgazdasági válsággal veszítenek, addig mi nem védekezhetünk, sőt kezeink össze vannak kötve (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) és ki vagyunk szolgáltatva mint gyár-