Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.
Ülésnapok - 1896-53
53. országos ülés 1897. február 19-én, pénteken. 101 czializmus, senkisem tagadja meg Istenét, nem detronizálja a hazaszeretet szent eszméjét és a hazaszeretet e nyomor felett oly tisztán, oly fényesen ragyog, mint a kopár sziklák között a ragyogó, a legnemesebb drágakő. E hasonlatot kívántam csupán az agrárszoezialisták, az erdélyiek magatartása s e szegény nép közt megtenni, a mely ha úgy, oly viszonyok közt élhetne, mint az agrár-szoczialisták, ha évenként 200 forintot megkereshetne, a föld legboldogabb emberének érezné magát. Nem akarom a konzequeneziákat ebből levonni, ezt a t. ház és a t. kormány bölcs belátására bizom. És mert tudom, hogy a kormányt az ország ügyei vezetésénél egy körültekintő, méltányos magyar nemzeti politika vezérli, a költségvetést elfogadom. (Zajos helyeslés és tetszés jobbfelől, A szénokot számosan üdvözlik.) Rakovszky István jegyző: Károlyi Sándor gróf. Gr. Károlyi Sándor: T. ház! (Hosszantartó zaj.) Valóban nem voltam akképen hangolva, hogy felszólaljak, de a túlsó oldalon elhangzott beszédek arra késztetnek, hogy elmondjam azon körülményeket, a melyek arra indítottak, hogy belemenjek ebbe a vitába. (Halljuk! Halljuk !) A túlsó oldalon ülő képviselő urak helyzete, a kik három-négy nap óta vesznek részt a vitában, maguk között meghasonva olyan, hogy elveikben szétzilálva állnak egymás előtt. Önök sirnak, én kaczagok. Nem, én sem kaezagok; én is sirok, mert állami szoczialisták vannak önök között még pedig tuczatszámra. Egynehány közfílök beszélt és a többi tapsolt, helyeselt, mint odavaló beszédnek. Ez történt az egyik oldalon. A másikon voltak a liberálisok, azokat is tapsolták, helyeselték. Ez, t. ház, egy párt? Ez az összetartozandóság érzete ? (Tetszés a baloldalon.) Ez nem az! Ezt a dolgot egy kicsit tetézi az, hogy a földmívelésügyi miniszter úr tegnapi beszédében tulaj donképen ezen különböző vízáramlat közt, a hajójával úszkált a nélkül, hogy az egyik vagy másik irányban belemenni akart volna. Szint nem vallott és lobogót ki nem tűzött. Ez sem szép dolog. Államszocziálistáskodott a miniszter úr és liberáliskodott is egy kicsit. Ha méltóztatik megengedni, ezt mindjárt rá is olvasom. A miniszter úr egyik helyén azt mondja beszédének, a melyben különben sok jó van (olvassa): »Arra kell iparkodnunk, hogy azon munkásnak, a ki nyomorban yan, munkát tudjunk adni; ez ugyanis az áJlam kötelessége és kötelességét az állam teljesíteni fogja.« Büszkén mondja ezt. Igaz, hogy ez történik és történjék is, hanem úgy ? ha minden korlát nélkül állítjuk oda, hogy az állam kötelessége minden körülmények között munkát adni mindenkinek, akkor azután hová jutunk? Ez tehát egy kissé messzemenő. Egy kissé kevesebbet kellett volna mondani, akkor talán helyes lett volna, mert ha az állam minden körülmények között megígéri a munkát, menjünk vissza az 1848-iki Parisba: ott feltaláljuk azokat a tételeket a második franczia köztársaságnak megalkotásakor. Ez, t. ház, mindenesetre túlmenés, mert ez bizony állam-szoczializmus a legvastagabb fajtából a liberális minisztériumtól és párttól. Itt van azután egy másik tétel. (Olvassa.) »Hát már most arra indítani, arra serkenteni a munkást,« — gondolom Beksicsnek mondja, — hogy iparkodjék néhány hold földet szerezni, »hogy aztán ne legyen se munkás, se gazda; azt hiszem, igen elhibázott dolog volna. Mert nincsenek szomorúbb exisztencziák, mintázok, melyek igazi helyüket seholsem találják.« Ez sincsen a mi kódexünkben. Nekünk az az ideálunk, ha a kis ember annyira tud felvergődni, hogy valami kis vagyont szerezzen, mert a liberalizmus alaptétele, hogy a földi j ivakat, ha képes rá valaki, bár ki is megszerezhesse. Ámde az önök elmélete hová vezet? Arra, hogy khinai falak állíttassanak az egyes osztályok között. Ez kérem nem járja. Ezen megjegyzés után áttérek a vita eszencziájára; a mely nem egyéb minta liberalizmus harcza az államszoczializmussal, mert a munkáskérdés feletti vita lényegében, — bár méltóztassék egyébről is beszélni, — ezt mutatja, (Mozgás jobb felöl) és ez a dolog oly fontos most, hogy kegyes engedelmükből magam is pár szót akarok hozzáadni. (Halljuk! Halljuk!) Én azt látom, hogy itt nem szabad egyoldalúlag rávonni az egész országra egy nézetet, mert az országnak minden vidékén más helyzet, más körülmények léteznek. (Igaz! Úgy van!) Ott vannak a székelyek, ruthének, a magyarfelföldiek, a tót-felföldiek Pozsony vidékén, az Alföld, a Dunán-túl, ezek mind csupa egyes külön helyek, a hol a viszonyoknak, a specziális körülményeknek a kellő ismerete szükséges, hogy az ember mindezekről szóljon. Mindezt egy országgyűlési beszédben elmondani nem is lehet, mert ha ebbe a dologba mélyen be akarunk menni, azt hiszem minden képviselő tüdeje belefárad, főleg az enyém, a mely rossz. A mi ezt a kérdést leginkább mozgalomba hozta, az az alföldi szoczializmus volt. (Igaz! XJgy van! balfetől.) Éhez tartom tehát magamat és erről kívánok inkább szólani, mint a többi kérdésekről, a melyek ugyan ép annyira fontosak, habár talán nem is épen olyan akutak, mint ez a kérdés. Az alföldi szoczializinusra nézve azt látom, hogy ott egy olyan vidékkel van dolgunk,
