Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.

Ülésnapok - 1896-37

87. országos ülés 1897. január 29-én, pénteken. 89 hogy a minisateri felelősség mindenre kitérjesztessék; tudom, hogy komoly bölcsek kezdenek arra rájönni, hogy ez a kormányzati mindenhatóság, hogy ez a kormányzati — hogy úgy mondjam — egyetemes szocziálizmus a jó közigazgatás igényeinek, a nemzetek erkölcsi és anyagi jóléte közigazgatásilag való előmozdításának már egyáltalában meg nem felel, tehát a korszerű államszervezetben nagy javításoknak kell bekövetkezni. Azon javítás központja, kgelseje nem egyéb, mint hogy a miniszterek kezéből azt a kormányzati mindenhatóságot, a mely egyáltalán nem fér össze ä komoly felelősségérzettel, ki kell venni, az ügyeket fel kell osztani s minden ügyet a maga természetéhez képest a saját forúma elő utasítani. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Ez a mi önkormányzati törekvésünknek alapelve; ez az, a melyben mi nem csalódunk, a melyben meg van az igazság, mint meg volt őseink felfogásában sok századon keresztül. Ha önöknek, a miben egyébiránt komolyan kételkedem, sikerül is ezzel a nagy, vagy nem tudom, n ilyen törvényjavaslattal egyelőre történelmi intézményeinket még alakilag is leszorítani államéletünk mezejéről, a mi igazságunk ki fogja magának vívni az elismerést és a gyakorlati megvalósítást csakhamar. (Helyeslés a szélső baloldalon.) T. képviselőház! Áttérek most arra, a miért tuíajdonképen felakartam szólalni, az országos levéltár kérdésére. Az országos levéltár kérdését én rendkívül fontosnak tartom. Nemcsak az ezredéves emlékünnep alkalmából jöttem rá ennek a fontosságára s nem esak pusztán kormányzati és igazgatási indokok vezettek engem arra, hogy e kérdésben felszólaljak, de vezettek különösen ifjúságunk nevelésének nagy érdekei; mindazon körülmények, meiyek e nagy érdekekkel össze vannak kötve. Azt hiszem, egyetért velem mindenki e házban, ha azt mondom, hogy nemzetünk története, hozzá méltó és igazi története, az elmúlt korszakok nagy férfiaihoz méltó története még megírva nincs. (Ügy van! a szélső baloldalon.) Mindenki egyetért velem, ha azt mondom, hogy magasabb társadalmi osztályaink növendék-leányai és ifjai kesében, szemük előtt és gondolkozásukban oktató olvasmányul ezer és ezer számra vannak idegen népek és nemzetek történelmi dolgozatai s idegen férfiak életrajzai és leírásai, a helyett, hogy kezükben s szemük és lelkük előtt a mi nemzetünk múltjából vett, költőileg is szép, történetileg is kitűnő rajzok és történetünk azon nagy alakjainak életleirásai, melyek nemzeti önérzetünket emelik, volnának egyedüli olvasmány gyanánt. (Igaz! Úgy van! a ssélső baloldalon.) Nem az irói géniusz hiányzik ma a magyar fajban. Egy nagy nemzet történetének megírásához kell a legnagyobb, a legKÉPVH. NAPLÓ. 1896 — 1901. IH, KÖTET. mélyebb, a legbecsesebb és a legkiterjedtebb írói géniusz; az igazi nagy történetírók az emberiségnek voltaképen a leggazdagabb szellemei, mivel egy nemzet történetét jól megírni a legnehezebb elmenni; hadvezérek nagy számmal vaunak, drámaírók is nagy számmal vannak, egyéb elmeművek alkotói is minden téren nagyobb számmal vannak, mint a történetírás terén, ez a legritkább és legnehezebb munka. Erre alkalmas írói géniusz született volna már minálunk is, de az önérzetes írói géniusz bizonyos félelemmel és aggodalommal kezd ahhoz a tárgyhoz, nemzetünk történetéhez, mikor tudja, hogy a multunkra vonatkozó okiratoknak százezrei, sőt milliói vannak még, a melyek a napvilág előtt el vasnak vonva, a melyekben csak a rendet és a sort felfedezni is egy emberélet szükséges, s melyek nemcsak hazai nyelven nincsenek kiadva, de nincsenek eredeti nyelvükön sem, sőt melyek még regestálva sincsenek, de még katalogizálva sincsenek. Itt van nekünk egy országos levéltárunk, a melybe, mint értesülök, csupán az antemohácsiának 36.000 darabot tesznek, a mohácsi csata után való okiratok száma pedig sok százezerre, talán milliókra rúg. Ott van például egy rész, az úgynevezett limbus. Históriai íróink egy pár deczenium óta egyébnek nem nevezik, mint limbusnak. Azt hiszem, a t. belügyminiszter úr, mint Tolna vármegye egykori vezértisztviselője tudja azt, mi a limbus, mert hiszen Tolna vármegyében volt elég, van most is. Limbusnak hivja a magyar nép azt a mocsarat, a melyik feneketlen; azí a mocsarat, a melyben hasznavehetetlen állatok és növények tenyésznek, egyéb semmi; azt a mocsarat, melyhez nem lehet épkézláb hozzáférni, a ki pedig beleesett, nem tud belőle kikeveredni, íme ennek nevezik az országos levéltár egy részét a mi tudósaink évtizedek óta. A mely erők ott vannak az országos főlevéltárban: a főlevéltáruok, négy országos levéltárnok, négy levéltári fogalmazó és egy fogalmazó gyakornok — meggyőződtem róla közvetlenül — feladatukat ismerik, hivatásukat érzik, idejüket, erejüket, munkájukat feladatuk teljesítésére fordítják. De én biztosítom a t. belügyminiszter urat, ha csak ennyi erővel akarja azt rendezni, az újabb ezredév bekövetkezik és a limbus akkor is megmarad tolnavármegyei bőségben és terjedelemben. (Derültség a baloldalon.) Pedig az országos levéltár aktái még csak nem is nagyobb része az ország és nemzet tulajdonában levő összes történelmi érdekű és fontosságú leveleknek. Hogy milyen a t. kabinetnek igazgatása, a melyhez pedig a vármegye nem fér hozzá, még a főispán sem, csak egy esetet hozok fel. Ott van a császári és királyi, —- vagy az 12