Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.

Ülésnapok - 1896-36

58 SC. országos ölén 1897. január 28-án, caütörtSkön. tik meg, és a betegsegélyző-pénztárakon kívül semmisem történt. A munkás teljesen ki van szolgáltatva. Európa minden államában a legnagyobb mértékben szaporítják a baleset elleni biztosításokat, a munkást a rokkantság ellen védő törvényeket hoznak, sőt foglalkoznak már azzal is, hogy miként lehetne a munkanélküliség- problémáját megoldani, miként lehetne a nagy munkástömegeknél, a melyek csak azért szerencsétlenek, mert a véletlen nem ad nekik munkát; mikép lehetne a lélek frisseségét, a kar erejét fentartani azon időkre, a midőn ismét munka vár reájuk. Ezen a téren Magyarországon semmisem észlelhető. Budapesten most 30.000 munkanélküli munkás van. Ilyen szám körül variál a munkanélküliek száma majdnem minden évben. A rendőrségi jelentések arról tesznek tanúbizonyságot, hogy valahányszor a munkanélküliek bármit megkísérlettek helyzetük javítására, a rendőrség megakadályozta azt. Azt mondja a jelentés, hogy a munkanélküliek —45-ször megkisérlették, hogy a legilletékesebb hely előtt tárják fel panaszaikat; ide a képviselőház elé akarták hozni bajaikat. Mi nem ismerjük, nem halljuk az ő bajaikat, de tudjuk, hogy elűzték őket és nem támogatta őket a parlament. Hogy mennyire megy a szegénység és munkanélküliség Magyarországon, bizonyítja egy hírlap, a >Zentai Hírlap*. Ki hitte volna el, hogy Magyaroszágon bekövetkezhetik egy olyan idő, hogy egyes városok polgárai az éhínségnek vannak kitéve, mint január 17-én megjelent a »Zentai Hirlap«-ban, hogy 460 mezőgazdasági munkás folyamodott a városi képviselő-testülethez, hogy adjon nekik kenyeret, mert különben elpusztulnak. Erre nézve a »Zentai Hirlap« ezt irja: »Azon alkalomból, hogy 460 munkás a városi közgyűléshez folyamodott segélyért, időszerűnek tartjuk a szegény munkásnép helyzetével némileg foglalkozni. A tél beálltával lépten-nyomon látható az utczasarkon a munkanélküliek ácsorgó csoportja, s a legtöbbje sokkal nagyobb nyomorral küzd, mint a mennyit a rongyos ruha, az éhségről beesett szemek és sápadt arezok mutatnak, mert ezek még nem árulják el teljesen a szomorú valót. Mert éhezni magábanvéve még ugyan elég gyötrelem, hanem éhezni azzal a tudattal, hogy együtt éhezik vele családja, azok a vaksors által ártatlanul, sőt igazságtalanul sújtott gyermekek is, kik a végzet veszélyéből épúgy születhettek volna herczegi palotában és bíborban, mint nyomorult, piszkos odúban, másoktól eldobott rongyokban.* Ez a nyomorúság. Látjuk tehát, hogy a munkások nyomora Magyarországon általános, de sem ebben az irányban, sem a gyármunkásokra nézve nem történt semmi. A gyermekek és a nők munkáival szemben korlát Magyarországon nincs. A zsengekorú gyermekeket a munka által törvényesen el lehet pusztítani. Ipartörvényünk el van maradva Európa többi államaitól, melyekben meg van határozva, mikor léphet az ifjú bizonyos üzembe. Nem lehet csodálni azt az agitácziót és irányzatot, mely demonstrálja, hogy Magyarországon a munkásosztály oltalmat nem talál. Hányszor látunk az utczán 8—10 éves gyermekeket görnyedni, sőt majdnem összeesni a boltban vagy műhelyben rárakott terhektől. Ugyanabban az utczában egy terhesszekér is megy, melynek terhét a lovak szintén nem bírják. Mit tapasztalunk? A szegény gyermek továbbhalad, beesett szemekkel és sápadt arczczal, és ugyanott az állatvédelem könnyíti a ló terhét és könyörületes emberek segítik levenni a kocsi rakomáuyát, Ez a kép demonstrálja legjobban a Magyarországon követett szocziális politikát. Az állatanyagért mindent az emberanyagért semmit. Ezeket voltam bátor kijelenteni, egyebekben pártállásomnál fogva is a tételt nem fogadom el. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Josipovich Géza jegyző: Kardos Kálmán! Kardos Kálmán: Engedje meg a t. ház, miután azok, a kik eddig tárgyilagosan és behatóan szóltak a tárgyalás alatt álló belügyi tárczának budgetjéhez, majdnem valamennyien reflektáltak a közigazgatás államosítására, kövessem ezeket és különösen Eötvös Károly t. képviselőtársamat, a ki elméletek és alapeszmék; egész lánczolatát tárta elénk, melyeket elfogadok, melyekből én is kiindulok azonban, útjaink a kiindulás után elválnak, és eltérő, talán az övével mereven szemben álló konklúzióra jutok. (Halljuk! Halljuk!) Azt mondja t. képviselőtársam, hogy nagy, életbevágó reformoknál a nemzeti szellemből kell kiindulni és tekintettel kell lenni a történelmi fejlődésre. Kétségtelen, t. ház, de a nemzeti szellem nehezen definiálható érzületen alapuló, minden népnél változó valami. A történelmi fejlődés, igen, minden népnél ugyanazon alapokon nyugszik s kisebb-nagyobb eltérésekkel az emberiségnek törekvése a jobb, a tökéletes után. (Úgy van! jóbbfélöl.) Kútforrása a közigazgatásnak az őskorban, az erősebbnek joga, a hatalom és önkény volt, majdan mind többen léptek e hatalom körébe. Később egyes osztályok veszik át a kiváltságokat, részint mint jogot, részint mint kötelességet és ebből önként folyik a választás rendszere azon alakjában, a mint hazánkban dívott egész a 48 iki törvényhozásig, sőt mai napig is dívik a múltnak előnyei nélkül és hátrányaival és a mai kornak némi előnyeivel