Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.

Ülésnapok - 1896-36

54 36. országos Ölés 1897. jannár 28-án, cstltörtökön. fentartása tekintetében kellő garancziákat nem nyújtanak, a szabadszállási téren ekkor és ekkor tartatni szándékolt népgyűlést betiltottam és felhívom a csendőrség örparancsnokát, hogy az esetleges tumultust oszlassa fel. Kún-SzentMiklóson. A legtöbb végzésben azonban, t. ház, melyek különösen a Bácskában adatnak ki, arra hivatkoznak, hogy mivel a belügyminiszter már így is kijelentette a felebbezésekre, hogy nem engedélyezi a népgyííiéseket és a belügyminisztérium a megtiltó végzéseket helybenhagyta, ennélfogva egyáltalában örökre le kell mondani arról, hogy népgyűlések tarthatók legyenek. Ezeket csak röviden mondom el. Verseczen szintén elutasítanak egy ilyen bejelentést, mert a bejelentő személyek a tervbe vett népgyűlés csendes és zavartalan lefolyására biztosítékot nem nyújtanak. Erről Stein Károly és társai értesíttetnek. Ugyanígy vagyunk, t. ház, Magyarországon az egyesületi joggal. A t. belügyminiszter úr nagyon érdekes dolgokat mondhatna el nekünk, mert jobban tudja, mint én, hiszen az ő hatáskörébe tartozik, hogy hány bejelentett szakegyesületnek alapszabályai várnak szentesítésre, a melyeken egyszerűen átsiklik a belügyi kormány: nem akarván nyíltan, őszintén bevallani azt, hogy kivételes állapotok vannak, megkerüli az egyenes feleletet azzal, hogy nem szentesíti, vagy mindenféle okokból visszautasítja ezeket az alapszabályokat, így látjuk, hogy a bajsai munkásképző kör alapszabályait a belügyminiszter nem szentesítette; látjuk, hogy a bács-topolyai munkásképző egyesület alapszabályait szintén nem szentesítette és látjuk azt, hogy itt már annyira mennek ugyancsak a belügyminisztériumban, hogy nem hagyják helyben és nem szentesítik egy község munkáskörének alapszabályait, mert azt mondják, hogy ezt az egyesületet czéltalanuak tartják. Tehát beleavatkozik a belügyi kormány abba, hogy egyes polgárok miképen akarják ezéljukat elérni. Azt mondja a miniszter úr, hogy a medgyes-egyházi polgároknak egy munkás kör alapítására vonatkozó alapszabályait azért nem szentesíti, mert azon a környéken gyárak nincsenek, tehát ott az egyesületnek czélja nincsen. Azt hiszik azonban a t. képviselő urak, hogy oly helyeken, a hol gyárak vannak, ott szentesíti a belügyi kormány az ő alapszabályaikat? Ott meg azért nem szentesíti, mert ott gyárak vannak (Derültség balfelöl.) és ezen gyárak munkásai körében egy ilyen egyesület izgalomra szolgáltatna okot. (Derültség balfelől.) Ugyancsak egyéb ilyen egyesületeknél is látjuk, hogy nem szentesittetnek alapszabályaik Magyarországon, és így valósággal alkotmányos jogainknak ezen egyik legkiválóbbja a társadalmi osztályok egy rétegétől el van vonva, az ide vonatkozó jogok fel vannak függesztve. Már hogy ez az irányzat üdvös volt-e Magyarországra nézve, vagy nem ezt Tallián képviselő úr a vita folyamán kimutatta. Kimutatta, hogy ezen politikának súlya s ezen alkotmányi és kormányzati politikának hatása alatt Magyarország legnagyobb része inficziálva van, mint ő mondja a »nemzetköziséggel paktáló szoczializmussal«, melytől ő retteg. Hol van ennél fogva a bölcsesége ennek a politikának? Ki van mutatva, t. ház, hogy ezen politikával kapcsolatban mennyi ilyen alkotmányos és törvényellenes kísérlet történt Magyarországon, a miket csak a felsőbb bíróságoknak függetlensége volt képes szétrombolni csirájában. Látjuk, hogy mikor a gyülekezési, egyesületi jog felftiggesztetik Magyarországon, mikor ilyen ostromállapotot teremtettek, ugyanakkor a sajtószabadságot is a legimminensebb módon korlátozni czélozták. Tallián t. képviselő úr úgy adta elő a dolgot, mint valami új társadalmi mentőeszmét, hogy jó lesz itt rendkívüli szabályokhoz nyúlni a sajtószabadsággal szemben; a mint beszédében monda: bizonyos területekre nézve korlátozni kell a sajtójogot. A részletes terveit ennek nem mondta el. Méltóztassék tekintetbe venni, hogy mi mindent próbáltak meg már Magyarországon. Először is megpróbálták azt, hogy a sajtótörvényben világosan a sajtóvizsgáló bíró számára biztosított azon jog megkerülésével, hogy nyomtatványokat csakis a vád beadása után foglalhasson le, lefoglalják azokat egyes csendőrök, rendőrök, csendőrbiztosok, rendőrkapitányok, szóval brachiális úton maga a rendőrség. Hogy az mire vezet, azt legjobban bizonyította a hódmezővásárhelyi szerencsétien pör. Az a lázadás, mely ott kitört és ily szomorú véget ért, épen annak volt a következménye, hogy a rendőrség behatolt a munkás magánlakásába és lefoglalt mindent, a hol csak ezt a két fogalmat: »szocziális« vagy »munkás« látta; könyveket, könyvtárt, hírlapot elkoboztak s elvitték a városházára. E miatt a munkások nekimentek a városházának, jogaikat védték, érezték, hogy az velük szemben törvénytelenség. És mi volt a vége? Az, hogy egy csomó munkásnak, családfőnek a törvényszék ítélete alapján börtönbe kellett kerülnie. Mit mondott ki a törvényszék ítélete, a mit aztán helyben hagyott a királyi tábla és kúria is? Méltóztassék azon ítéletet elolvasni; az ítélet elrendeli, hogy az összes nyomtatványok adassanak vissza a munkásoknak, minthogy azok ellen sajtóvád emelve nem volt, azokat elvinni tehát senkinek sem volt jogában. Hol van itt a politikai eszélyesség? Meg lehet-e azt engedni,