Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.
Ülésnapok - 1896-43
230 43. országos fllés 1897. február 8-án, hétfőn. fonálnál nálunk 8—20 forintig, míg Oroszországban 90—190 forintig emelkedik a tarifa. Már most kérdem, t. ház, vájjon józan politika-e ez? Kérdésemre lehetetlen igennel válaszolni, legfeljebb azt lehetne mondani, hogy ezt a politikát tőlünk Ausztriában követelik. (Úgy van! Ügy van! a Síélső baloldalon.) De nekünk kötelességünk ezen követelésnek ellentállani, mert hiszen még ha mi az osztrák és magyar birodalomnak egyik felét képeznők is, mint a hogy hatvanhetes alapon állók mondani szokták, még ez esetben is a másik félnek nem lenne joga azt követelni tőlünk, hogy Magyarország alávesse érdekeit. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) T. ház! A közgazdászat! érdekekkel szorosan összefüggenek a vasúti tarifák. Ezekkel fékezni lehetne az osztrák versenyt a magyar fogyasztási piaezon, a minthogy azt boldogemlékű Baross Gábor meg is kísérletté és ez neki bizonyos mérvben sikerült is. Most az hírlik, és természetesen csak híresztelésről szólhatok, mert hivatalos értesítést még nem kaptunk, hogy az osztrákok azt követelik, hogy beleszólhassanak vasúti tarifáink meghatározásába, a mit én valósággal a legnagyobb, a legvakmerőbb követelésnek taitok, (Élénk helyeslés a szélső haloldalon.) mert a vasutakat a mi pénzünkön vettük és a mi pénzünkön tartjuk fenn, és a mi tulajdonunkkal talán csak van jogunk tetszésünk szerint bánni és oly tarifákat alkalmazni vasutainkon, a melyek nekünk tetszenek és melyek érdekeinknek megfelelnek? Az osztrák beavatkozási kisérletet e téren netovábbjának tartom az önkénykedési és beolvasztási, beavatkozási viszketegnek ; félő, hogy elérik mai kormányunkkal merész czéljukat, és kiviszik azt, hogy vasúttarifáink ne segíthessenek minket a versenyzésben. (B. Dániel Ernő kereskedelemügyi miniszter tagadólag int.) Ha a miniszter úr erre nézve megnyugtat, köszönettel fogom venni, mert szerencsétlen helyzetünkben a helyes vasúti politika oly erős fegyver, melylyel bizonyos fokig védekezhetünk, s melyet nem szabad kezünkhői kiadnunk. (Úgy van! a szélső baloldalon.) De nem akarom e száraz kérdéssel a t. házat soká untatni (Halljuk! Halljuk!) s áttérek a kereskedelmi tárcza más részletére. Itt van a közutak kérdése. Mindenki tudja, hogy kivált télen milyen állapotban vannak közutaink: igazán ázsiai állapotban. Pedig a közutak fentar tása meglehetős nagy összeggel szerepel a budgetben. Egykor a közutak fentartása — az akkor dívó rendszer szerint — a vármegyéknek, illetőleg az országnak 150 — 160 ezer forintjába keríílt csak; igaz, hogy azóta szaporodtak, de nem oly arányban, hogy most ötannyiba kerüljenek. Hajdan 80-— 90 mérnök volt alkalmazva a közutak fentartására; most van 80 főmérnök, 140 mérnök, 66 segédmérnök, 288 útmester; ezek mind tehetséges, tanúit emberek s bizonynyal megteszik kötelességüket, s mégis, sok helyen a közlekedés télen lehetetlen, másutt pedig barbár államokhoz méltó. Ennek valami okának kell lenni. Egy okra én is felhívom a t. miniszter úr figyelmét; arra, hogy a közutakat csak általánosságban szokták kapargatni s igazgatni s majdnem seholsem építik ki alaposan. Pedig e tatarozás csak azt eredményezi, hogy az ily irányban érvényesített évenkénti munka teljesen elvész, holott, ha darabonkint építenék ki a közutakat, 30—40 vagy akár 50 év alatt: de mindenesetre végre oly állapotba jutnának az utak, hogy a fentartásukra költött pénz nem veszne kárba, mint most. Tehát e kérdésben is helytelen az irány, melyet a kormány követ. (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) Az ipariskolákat illetőleg is elismerem, hogy tudniillik a miniszter jóakaratot tanúsít, de itt is helytelen irányt követ. Lehet, hogy kénytelen ily irányt követni, de ez még szomorúbb, mintha a m iga jószántából követné, mert akkor remélhetnők, hogy miniszterváltozás helyesebb irányt juttatna érvényre. De ha kénytelen azt az irányt követni, a melyet követ, akkor akárki fog abba a székbe ülni, csak olyan helytelen módon lesz kénytelen az ügyeket vezetni, mint a jelen t. miniszter úr. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) A mennyiben a kisipariiskolákat illeti, örömmel látom, hogy az országban sok ilyen kisipariskola létesíttetik; de nem bírom eléggé felhívni a t. miniszter úr hlyeimét arra, hogy erre az ügyre sokkal többet kellene költeni, mint a mennyit most költünk; és ezen költség nagyon rövid idő alatt visszakerül adó alakjában az állam pénztárába. Mert hogyha nagyszámra iparosokat bírnánk teremteni, a kiknek helyes politika útján munkát nyújthatna az ország fejlődése, akkor mindenesetre ők is hozzájárulnának az adó szaporításához. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Nagyon tág ipari tér van még, me]y T et nagyobb jó akarattal megél lehetne foglalni, és a melyre iparosokat kellene képezni. Csak egy párt említek fel. Vegyük például a fonalakat, melyekből óriási mennyiséget hoznak be M igyarországba. Kérdem, hogy miért nem lehetne ilyen fonalakat Magyarországon is készíteui. Ott van például a csipkeverés. Tudtommal csak egy csipkeverő-intézet van az országban, holott az országnak több helyén — és speczialiter a székely földön — fejleszteni kellene a csipkeverő-indusztriát. A kisiparra nézve érdekesen beszélt az előttem szólt t. képviselőtársam, és nagy meg-
