Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.

Ülésnapok - 1896-40

148 40. országos ülés 1897. február 1-én, csütörtökön. G-róf Zichy Jenő t. képviselő úr határozati javaslatára beszédem végén leszek bátor megtenni igénytelen, szerény megjegyzéseimet; de mielőtt arra áttérnék, pár szóval meg kell emlékeznem azokról, a mik tegnap e házban elmondattak. (Halljuk! Halljuk!) A nemzeti színművészetnek három ügye tartozik az operaházon kivííl az állam gondozása alá: a kolozsvári színház dotácziója, a vidéki színészet segélyezése és végűi a nemzeti színház szubvencziója. Az elsőt illetőleg tegnap Hegedüs Sándor t. barátom és képviselőtársam nagyon helyesen indokolta, hogy miért kell, miért kellene és miért volna helyes és szükséges a kolozsvári színházat államosítani. E részben osztozom ugyan azon indokokban, a miket Hegedüs Sándor t. képviselőtársam szíves volt előhozni; de én tovább megyek, mert nem főleg azon különben nagyon figyelemre méltó nemzeti politika egyedül az, a mi a kolozsvári színház államosítását kívánja, hanem tisztán és főleg praktikus indokok teszik ezt szükségessé. (Halljuk! Halljuk!) Például itt van a magyar királyi operaszínház. Mindig felhangzik az a vád s ezt az intendáns úr legjobban tudja, hogy nincs elég magyar erő, hogy kénytelen-kelletlen drága pénzért idegen művészeket kell alkalmazni. Mi ennek az oka? Tisztán az, hogy a magyar királyi operaháznak nincsen előkészítő iskolája. Az operaház, meg a nemzeti színház is, erőit az országos zeneakadémiából és a szinészeti akadémiából nyeri. Az országos zeneakadémia nagyon használható erőket termel, de a kik onnan kijönnek, még nem annyira kész erők, hogy azok egy nagy színházban fellépjenek. Nekik játszani és énekelni kell először tanulni, Magyarországon azonban abszolúte nincsen hely arra, a hol tanúlniok lehetne. Könnyű a külföldnek, különösen a nagy német nemzetnek a színi erőket kiképezni, hiszen a német birodalomban huszonöt udvari színház van, azonkívül a német nyelven beszélő színészeknek egy egész nagy világ áll rendelkezésükre, nemcsak a német birodalomban, az apró herczegségekben, hanem mngában Ausztriában is Grráeztól kezdve Münchenen, Drezdán, Weimaron, Boroszlón keresztül Hannoverig, de a magyar énekeseknek abszolúte nincs előkészítő iskolájuk. Thaly Kálmán: Azok is kimennek! Fenyvessy Ferencz: Igen jól méltóztatott közbeszólni. Nékik németekké kell válniok, német előadásokat kell tartamok. Ha jó a hangjuk, ott tartják, vagy ha visszaeresztik, rossz hanggal térnek haza. Itt volna egy jó alkalom, bár elismerem drága, a mely nagy terhet vonna magára a kormányra, de előbb-utóbb ezen segíteni kell azáltal, hogy az egyetlen nagyobb színházát az országnak, a kolozsvárit, egyúttal egy kis operaházzá alakítsák át, a melyet, ha állami kézre megy át, igen szépen be lehetne rendezni egy kis opera-színházzá. Itt azután ki lehetne képezni a fiatal énekeseket, a kiket később, ha ki lesznek képezve, az operaház készségesen fogadna fel. A magam részéről is csatlakozom Hegedüs Sándor t. barátom véleményéhez, és a mennyiben a pénzerő megengedné, kérem a t. kormányt, hogy a kérdést megoldani szíveskedjék. Ez az egyik. A másik, a mi állami gondozást igényel, a vidéki színészet kérdése. Elismeréssel kell hogy adózzak a t. belügyminiszter úrnak, a ki az idei költségvetésben felemelte a szubvencziót, és a tavalyi 10.000 forint helyett 20.000 forintot kért megszavaztatni a törvényhozástól. Ez is szép és elismerésre méltó cselekmény. De én nemcsak az anyagi szubvenczióban keresem és találom a vidéki színészet fejlődését, a mely ma igazán nyomorult helyzetben van, a melynek különösen a művészeti nívója annyira sülyedett, hogy sok helyütt valósággal botrányosak az előadások. Pedig ha valahol, Magyarországon van rendkívül nagy kulturmissziója a vidéki színészetnek. Én nem bánom annyira, ha tősgyökeres városokban nem tud megélni esetleg a magyar vidéki színészet, de a nemzetiségi helyeken, a hol például német vagy szerb színházak vannak, ott egyenesen a nemzeti kultúrpolitika követeli, hogy a magyar előadások sokkal vonzóbbak, előkelőbbek és fényesebbek legyenek, minők a németek, hogy a németajkú polgárokat oda csalogassák és megtanítsák a mi magyar nyelvünket elsajátítani és népszertívé tenni. Botrányos állapotok vannak például az úgynevezett vidéki országos színész egyesületnél is, azok alig tűrhetők tovább. Én magam is voltam a vidéki színész urak kegyelméből a választmány tagja, ki ugyan hamar Ott hagytam őket, de soha életemben szebb czímem nem volt, mint akkor, mert akár ráírathattam volna vizitkártyámra: »a magyar országos szinész-egyesületnek kormánytanácsosai (Derültség.) A czímet sajnálom, de az állást nem bánom. Itt, t. képviselőház és t. belügyminiszter úr, a szó teljes értelmében botrányok botrányokra halmozódnak. Legjelesebb erejét, az elnököt, ki miniszteri osztálytanácsos, kiballottirozták abból az egyesületből csupa rágalmak, intrikák folytán. Ma egészen forradalmi állapotok vannak abban az egyesületben, úgy, hogy szerintem, bármennyire abszolút eljárásnak a színében tűnnék is ez fel, egy cseppet sem kellene azon megütközni, ha egyszer az igen tisztelt belügyminiszter úr reájuk csapna, az egyesületet, a mennyiben az alapszabályok engednék, magasabb állami szem-