Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.

Ülésnapok - 1896-40

Í0„ országos ülés 1897. február 4-én, csütörtökön. 149 pontból feloszlatná és kiküldenének egy erélyes kormánybiztost, a ki talán majd elbánna velük. A vidéki színészet ügyét nemcsak kultúrai szempontból, a mire nézve ismételten elismerem a miniszter úr érdeklődését, hanem főleg erkölcsi szempontból rendezni kell. Én csinálnék egy központi kormányzatot állami kezelés alatt, a mellett arra helyezném a súlyt, a mit már előbb elmondani bátor voltam, hogy a nemzetiségi vidékeken : Temesvárott, az erdélyi részeken, a Dunántúl, a felső részeken, Sopronban, Pozsony ban stb. egy erőteljes, előkelő, tisztességes magyar színtársulat szerveztetnék s azt gyámolítanám, hogy így közvetve tudnánk hódítani okosan a magyarságnak. Végűi, t. ház, még egy kijelentéssel tartozom a szinügynek, a mely iránt előszeretettel viseltetem, és ez a nemzeti színházra vonatkozik. Talán nem szólaltam volna fel, mert a miket elmondani bátorkodtam annyira ismeretesek, hogy alig érdemelték meg a t. ház figyelmét, de a tegnapi napon gróf Benyovszky t. képviselőtársam olyan vádat emelt, a melyet e házban a leghatározottabb visszautasítás nélkül hagyni nem szabad. Az igen tisztelt képviselő úr azt volt szíves állítani, hogy a nemzeti színház nem felel meg nemzeti czéljának, mert nem eléggé nemzeti. E vádat — s ez nem akar sértés lenni — nem tagadom, némileg enyhíti az, hogy az igen tisztelt képviselő urat nem vagyunk szerencsések ott látni a nemzeti színház előadásain, tehát a mit mond, azt vagy a lapokból, vagy maga, különben tiszteletreméltó eszejárása után mondja. De ha e vád igaz, ez a legnagyobb sértés volna nem is a törvényhozásra, a mely azt szubvenczionálja.Ha e vád igaz, akkor le kellene törölni a nemzeti színház homlokáról azt a fényes jelzőt, hogy »nemzeti«, mert az a ezím akkor hazudik, akkor a törvényhozás egy hazug czímnek szavaz meg egy előkelő, szép szubvencziót. Ha e vád igaz volna, akkor e czím helyett azt kellene felírni a nemzeti színházra, a mit a Pantheon falára írtak, melyet kiraboltak a barbarinok: »Quod non fecerunt barbari, feeerunt barbarini*, a mit nem tettek a barbárok, megtették a barbarinok, vagyis : a mit nem tudott megtenni e hazában az elnemzetietlenedett korszak, a mit nem tudott megcsinálni a nemzeti színházzal az abszolút korszaknak magyarfaló tendencziáj'a, ime azt Benyovszky gróf t. képviselőtársunk szerint megcsinálták a magyar érában a a magyar színház kormányzói. Szerencsére ez a vád nem igaz, ezt visszautasítani legalább énnekem, a ki a nemzeti színházat ismerem, a ki előadásain jelen vagyok, kötelességemnek tartom. Mélyen tisztelt képviselőház! A nemzeti színháznak ma is az a tradicziója, a mi a múltban volt, a mire kétségkivtíl úgy művészei, mint kormányzása büszkék és büszkék is lehetnek. Igaz, a viszonyok változtak, mert például a nemzeti színháznak eleinte, 1843 előtt, nem az volt a czélja, a mi most. De óriásit köszönhet a nemzet a nemzeti színháznak a múltban is, mert az ott előadott darabok, a művészek művészi irányzata tette lehetővé, hogy 1843-ban és azután a liberális eszmék a magyar nemzet és a fővároB közönségének közvéleményébe át tudtak hatolni. Az abszolút korszak alatt pedig egyedül a nemzeti színház művészei tartották fenn a nemzeti öntudatot, mert ott hiába törölt a czenzor plajbásza egyes mondatokat, a művész, ha nem mondta is, éreztetni tudta, a közönség pedig meg merte és meg tudta tapsolni. Most is ennek a tradicziónak hódol a nemzeti színház. Más irányban, más felfogással, tisztultabb nézetekkel, előkelőbb műizléssel, de a régi tradiczió hű követői azok a művészek. És a kormányzásra sem lehet rá fogni azt a vádat, hogy nem eléggé nenzeti. Tegnap Nopcsa Elek báró t. képviselő úr, ki ezúttal intendáns is, nagyon helyesen utalt arra, hogy ime hány volt eredeti magyar darab az előadottak közül. De hisz elég egy pár adatot felsorolnom. Tavaly például 357 estén tartoltak előadást 117 különböző színművel. Nem kell elfelejtenünk, hogy a magyar publikum nem szeret egy darabot sokszor látni, hanem azt kívánja, hogy a repertoire örökké változatos legyen. Ebben egészen elüt a magyar publikum Ízlése a külföldétől, hol, mint képviselőtársaim igen jól tudják, stagione-k vannak: egy-két hónapig adnak elő egy darabot. A ki például olvassa a »Signale filr die musikalische Welt« czímtí folyóiratot, melyben minden héten és minden hónapban ki van mutatva a külföldi Színházak repertoireja, láthatja, hogy például Párishan és Berlinben 50 előadás közül legfeljebb 20 a különféle. Nálunk az a baj, hogy mindig más darabokat kivan úgy az opera, mint a nemzeti színház publikuma. És ennek daczára a nemzeti színházban 357 előadás közül 140 tiszta eredeti magyar darab volt. Benyovszky gróf t. képviselőtársamnak az a vádja, hogy ott nagyon is hódolnak a külföldi vaudeville-nak, egyszerűen nem áll. A tavalyi millenáris évben i8, midőn iparkodni kellett a repertoire-t elég változatossá tenni, épenséggel két vaudeville — angol posse — adatott elő négy estén. Tehát a 357 estéból összesen négy kis este jutott azon bohózatoknak, melyeket t. képviselőtársam oly vehemesen támadott. Sőt menjünk tovább. Az idegen előadások közül 22 volt klasszikus színmű, mely 55 estét töltött be. S az a vád sem áll meg, mintha a nemzeti