Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.

Ülésnapok - 1896-39

j 40 39. országos ülés 1897. felírná]* 3-iín, szerdán. gyűlés feloszlatása folytán és bár ugyanazon összegű költségvetéssel állunk is szemben, mindenesetre föl kell tennem, hogy a kormány számolt a közbeeső körülményekkel, fel kell tehát tennem azt is, hogy ez emlékirat mindenesetre oly időpontban lett benyújtva, a midőn az 1897. évre szóló újabb költségvetés egybeállíttatott és a képviselőház elé terjesztetett. Ezt voltam bátor rektifikáczióképen felhozni. A mi magát a vidéki színészetet illeti, azt az örvendetes jelenséget tapasztalhatjuk, hogy 10.000 forint helyett most a költségvetésbe 20.000 forint van felvéve, és hogy e mellett a magyar színész-egyesület segélyezésére továbbra is fentartatott az 5000 forint. De ha mégis összehasonlítjuk ezt, a mint Rátkay t. képviselőtársam tette, azon kiadásokkal és segélyezéssel, a melyeket együttesen a városi színészetre fordítunk, akkor bizony sajnálatosan kell tapasztalnunk, hogy a magyar színészetre, a mely nemcsak kulturális, hanem nemzeti hatással is van, a magyar nyelvet terjeszti, a nemzeti önérzetet egyes vidékeken emeli, most is csak 20.000 forintot fordítunk. Méltóztatik tudni a t. képviselőháznak, hogy épen a vidéki színészet mennyi önzetlen, odaadó küzdelmet folytat a magyar kultúra és a magyar nemzeti érzések fentartása érdekében. Csodálatos dolog, talán nines is párja az egész világon annak, a mit nálunk a vidéki színészetnél tapasztalunk, hogy daczára az államkormány elfásűltságának s a törvényhozás szükkeblííségének, daczára annak, hogy leggyakrabban csak a legnagyobb szűkmarkúságra talál a vidéki színészet, ha gyámolításért folyamodik, mégis egy évszázad óta akadtak emberek, a kik minden anyagi előnyre való remény nélkül fentartották a magyar színészetet. Hiszen méltóztatnak tudni, az erre vonatkozó adatok bizonyítják, hogy azon összes színigazgatók közül, a kik a magyar színészetet vezették, a kik a magyar nyelvet sokszor önfeláldozással oly vidékeken plántálták el és szereztek a színészet könnyű eszközeivel híveket a magyar nyelvnek, a hol sohasem hangzott magyar szó, többen úgy végezték be pályájukat, hogy vagy anyagilag teljesen tönkrementek, vagy az elmezavarodottság borúit elméjükre azon gondok miatt, a melyek közt élniök kellett, hogy a magyar színészet zászlaját egy-egy várfokra kitűzhessék. Mindössze három ember volt, a ki kis vagyonának roncsát meg tudta menteni, ezek voltak Pázmán, Kocsisovszky és Latabár. Ellenben olyan kiváló vidéki színigazgatók, mint például Bogyó, Károlyi, Lászi, Stupa, Temesváry, egész vagyonukat rááldozták a színészetre és mint tönkrement egyének voltak kénytelenek megválni azon hivatástól, melyet nálunk nemcsak kulturális, hanem nemzeti missziónak lehet tekinteni. Mások ismét, mint az utóbbi szomorú jelenségek bizonyítják, például Jakab Lajos, Gerőfi, Völgyi, lélekben megtörten voltak kénytelenek megválni a színészettől, szemben a nemzet el fásultságával és a törvényhozás szűkkeblűségével, a melylyel ezen ügy iránt viseltetett. Pedig ha felelevenítjük a régi emlékeket, vagy szemünk elé tárjuk azon nagy feladatokat, a melyek össze vannak kötve a vidéki színészettel, látjuk az elnyomatás szomorú korszakában a nemzeti, különösen a vidéki színészetet, mint olyant, a mely előrehatolt a legsötétebb vidékeken is a nemzetiesség fáklyájával. Hiszen bebizonyított tény, hogy a nemzeti színészet milyen missziót teljesített a főváros inegmagyarosodása tekintetében is, és milyen misszió vár reá, ha olykép támogatjuk, hogy az ország nem-magyarajkú honpolgárok lakta városaiban is felütheti tanyáját. És ha mindezt látjuk, akkor egyet kell értenünk azokkal, a kik azt mondják, hogy a támogatásnak azon mértéke, a melyben most részesül a vidéki színészet, sem nem bölcs, sem a nemzeti politika szempontjából nem elégséges. Csak körűi kell tekintenünk ott, a hol a vidéki színészet valósággal be tudott hatolni, a hol egy kis támogatásban részesül és csak némileg is felüthette sátorfáját, például Nyitrán, Beszterczebányán, a hol az utóbbi időben mégis egy-két hónapig képesek a vidéki szinézek előadást tartani : mennyire tapasztalhatjuk azt a hatást, a melyet először is a magyar lakosságra gyakorol azáltal, hogy elvonja a másajkúak részéről való csábítástól és fentartja benne továbbra is a nemzeti öntudatot, másrészt azáltal, hogy a nem magyarajkú, de különben lélekben nemzeti érzelmű állampolgárokat mégis megnyeri a magyar állameszmének, különösen hogy történeti jelentőségű, a magyar történelemből merített nemzeti darabokat ád elő. De nagyon természetes, hogy erre saját, erejére bízva, a vidéki színészet nem képes. így vegyük csak szemügyre azon városokat, a hol a nemzeti színészetnek lehetne otthont teremteni idegen vidékeken. Ott van Brassó. Méltóztatnak tudni, hogy valóban szép színháza van. Magam is megnéztem és benne is voltam. Mintául lehetne venni arra, hogy kisebb városban kis költséggel hogyan lehet ily méretben megfelelő színházat építeni. De Brassóban is úgy van, hogy a magyar szinügy alig kap valami segélyt s ennélfogva alig képes valamely társulat csak némileg is jövedelmező előadást tartani, olyat, hogy fentartsa magát, míg ezzel szemben, ha német színészek jönnek, a kik Brassóban szintén télen játszanak, már van támogatás, a segély sokkal nagyobb, tehát ott a