Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.
Ülésnapok - 1896-39
122 39. országos ülés 1897. február 3-án, szerdán. kelettel következő bejegyzés van: gr. Zichy Jenő: Indítvány egy törvényjavaslat (írom. 94) tárgyában, mely az 1848 : XVIII. tcz. helyett a nemzeti múzeumba beszolgáltatandó köteles példányokra nézve lenne alkotandó. Elnök: A képviselő úr a szabályok értei mében magát a törvényjavaslatot is benyújtotta. Ennélfogva javaslom először, hogy a ház a törvényjavaslat kinyomatását és szétosztását elrendelje, másodszor, hogy az indítváhy indokolás végett a szombati ülés napirendjére tűzessék ki. Elfogadja a báz? (Igen!) Ezt tehát, mint határozatot kimondom. Következik a belügyi tárcza (Iram. 47) tárgyalásának folytatása, még pedig a vármegyék közigazgatási költségeiről szóló tétel. Ki van felírva ? Lakatos Miklós jegyző: Eötvös Károly! (Felkiáltások: Nincs itt !) Elnök: Kivan valaki szólni a tételhez? Ha senkisem kivan, következik a szavazás. Elfogadja-e a ház a vármegyék közigazgatási költségek tétele alatt előirányzott 5,550.000 frtot? (El!) A ház elfogadta. Lehoczky Vilmos jegyző: Főispánok és a budapesti főpolgármester, valamint a főispáni titkárok fizetései és lakpénzei. Rendes kiadások: XVI. fejezet, 4. czím. Kiadás: 363.849 frt. Elnök: A ház elfogadja. Lehoczky Vilmos jegyző: Anyakönyvi kiadások. Rendes kiadások: XVI. fejezet, 5. czím. Személyi járandóságok és dologi kiadások: 979.354 frt Elnök; Az előadó úr kivan szólani. Gajári Ödön előadó; T. ház! Tisztelettel kérem, hogy e czím egyes rovatai közt az átruházási jogot megadni méltóztassék. Lakatos Miklós jegyző: Páder Rezső! Páder Rezső: T. képviselőház! Ámbár jól tudom, hogy az állami anyakönyvvezetői intézmény egyike azon nebántsvirágoknak, melyekhez mostanság hozzányúlni nem igen tanácsos, mert még azt fogják rá az illetőre, hogy a legsötétebb reakczió embere, mindazonáltal én képviselői kötelességem tudatában felszólalok ezen czímnél, hogy úgy a magam, valamint választóimnak véleményét és óhajtását itt tolmácsoljam. A mennyire az utóbbi évek eseményeit figye lemmel kisértem, azt konstatáltam, hogy az állami anyakönyvvezetői intézmény és egyáltalában annak az egész egyházpolitikai lavinának kiindulási pontja egy elhibázott, végre nem hajtható miniszteri rendelkezés volt. Egy miniszternek akaratoskodása, ki azt hitte, hogy a lelkiismereti ügyeket egyszerűen hatalmi erőszakkal lehet elintézni s azokat a kényes vallási kérdéseket, minő a vallási nevelés, vagy a -vallási hovatartozandóság kérdése, egyszerűen rubrikálással, vagy anyakönyvi kivonatoknak ide-oda küldözgetésével meg lehet oldani. Úgy látszik, hogy a miniszter úr ezen akaratoskodása, — hogy ismét ezt a kifejezést használjam, — rá akarta fogni először maga, azután mások is, hogy ez egyenlő az állam tekintélyével. Pedig szerintem az állam tekintélyét nem akaratoskodással, hanem jó, czélszeríí és helyes intézkedésekkel tartják fenn és növelik. Nem foglalkozom bővebben annak bebizonyításával, hogy az állami anyakönyvveze tői intézmény egészen felesleges, mert volt nekünk anyakönyvvezetésünk, a mely teljesen megfelelt az állam sajátos czéljainak, mert azt a különös, úgynevezett valláspolitikai czélt vagy czélokat, a mostani anyakönyvvezetés szintén nem képes elérni. Azt nem fejtegetem bővebben, hogy a mostani anyakönyvvezetők az előbbiekhez képest tulajdonkép alacsonyabb kvalifikáezióval, a megbízhatóság alacsonyabb fokával és mérvével birnak és hogy így valósággal dekadenczia mutatkozik a két intézmény között. Ezt sem említem, mert azt mondhatják rá, hogy ez szubjektív nézet és én pro domo beszélek, mert én is anyakönyvvezető voltam, sőt ma is az vagyok. Azt sem fejtegetem hosszabban, hogy az állami anyakönyvvezetői intézménynyel mit csinált a kormányzat, mert a múlt héten, nem tudom, hogy szerdán-e vagy csütörtökön, Eötvös Károly t. képviselőtársam ezt jóízű humorával igen szépen illusztrálta, hanem arra akarok különösen, ámbár szintén csak általánosan rámutatni, hogy mily szekatúráknak teszi ki az állami anyakönyvvezetői intézmény az állampolgárokat. Nap-nap után olvasom és hallom, mert hozzám is sokan fordulnak írásban és élőszóval, hogy micsoda ízetlenségek fordulnak elő ezen intézmény folytán, hogy az illető állami anyakönyvvezetők mennyire hatalmaskodnak, mennyire kényszerítik — ámbár a t. miniszter úr a múlt alkalommal ezt tagadásba vette — hogy a telek írják alá a házassági anyakönyvi jegyzőkönyvet, vagy koszorúval jelenjenek meg; de ez csak ízetlenség és súrlódás, a melynek valami nagy jelentőséget nem tulajdonítok, bár azzal a nép vexálva lesz. Én csak bizonyos szekatúrákra mutatok rá; például arra, hogy a mai anyakönyvvezetők legnagyobb részt községi hivatalnokok, tisztviselők, körjegyzők lévén, legjobb akaratuk mellett sem képesek megtartani hivatalos óráikat, mert el vannak foglalva részint a saját községeikben egyes házaknál, vagy künn a határban, vagy pedig a szomszéd, a körjegyzőséghez tartozó községekben és így nem képesek hivatalos órájukon megjelenni; a polgárok tehát, mivel »büntetés terhe mellett*
