Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.

Ülésnapok - 1896-38

9 fi 38. országos ülés 1897. január 30-án, szombaton. gyorsan teljesíti a rábizottakat, hogy, ha a belügyminiszterhez fordulnak a megyék, a levéltárban eleget tesznek kívánságuknak, és hogyha némely ügy nem megy elég gyorsan, ennek az az oka, hogy egyes aktáknak hibás az írása és hogy azokat deehiffrirozni kell. Elmondja, hogy néma gyermeknek anyja sem érti szavát, hogy a főnök sohasem tett előteljesítést a személyzet elégtelen volta miatt, stb. No hát, t. államtitkár úr, én, a ki évtizedeket töltöttem e levéltárban s most is bejárok, ha érkezésem van, noha már nagyjában befejeztem ott kutatásaimat, ismerem azt a derék személyzetet, nagyon qualifikált emberek egytőlegyig, tudósok, a kik elismerésre méltó tudományos munkákat adnak ki az akadémia vagy egyéb közegek útján a magyar történelem számára Oly paleográfus az egytől-egyig, a ki szakvizsgát tett és nincs egy se, a kinek valami nagy nehézséget okozna akár egy Zsigmondkorabeli okmánynak az olvasása, pedig ezek a legrosszabbak. A dechiffrálás tehát nekik nehézséget nem okoz, és e tekintetben készséggel elismerem az ő tudományukat. Ott vannak például I. Rákóczi György marginális konczeptusai, gróf Pekry Lörincz levelei. Ezek okozhatnak nehézséget, de nem azért, mintha az illetők nem volnának erősek a paleográfiában, hanem ezek készakarva voltak úgy írva, hogy esak a titkáraik olvashatták el. De a paleográfiában ottan baj nincsen, e tekintetben ott kész emberekkel rendelkezünk A mi a személyszaporítást illeti, hát azt ne várja t. államtitkár úr, hogy a levéltárnak érdemes főnöke tegyen e tekintetben előterjesztést, várhat in infinitum. Mert Pauler Gyula a milyen nagy tudós, ép annyira szerény ember is, és különben is jól tudja, hogy a pénz önöknek először a választásokra és más politikai czélokra kell és kegyelemmorzsa csak, a mit helylyel-közzel a tudománynak odadobhatnak, hogy tessék, lás^ék valami. (Úgy van! a ssélső baloldalon.) A t. államtitkár úr tegnapi felszólalásában tisztán az adminisztrtativ szempontra fektette a fősúlyt. Hát arra elégséges a személyzet, ha valaki kamarás akar lenni önök közül, odamegy és ha őseit nem tudja, kinyomozzák; ha nemesi levelét akarja valaki, a Liber Regiusból kiírják, hitelesítik is, ha tudniillik benne van; határigazításoknál szintén kiszolgáltatják a szükséges adatokat. A kurrent ügyek tehát úgy folynak ott, mint a karikacsapás. De nem ez a főezél, mert ha a »historia magistra vitae* nagy elvének értékesítésére van szükség valahol, akkor mi magyarok vagyunk azok, mert történeti jogon fekszik a mi nemzeti alapunk, a melyről ha leléptünk, végünk van. Ha valamely nemzetnek ápolni kell a levéltári kultuszt és a levéltári okmányokban fekvő kincseket, akkor a magyar van arra hivatva. Erre pedig az a személyzet nem elégséges. Fentartja ugyan valahogy a kurrens ügyeket, de hogy azokat a regesztákat elkészíthesse, vagy egy oly generális katalógust teremtsen, a milyent Eötvös Károly t. képviselőtársam tegnap említett, azt ne várja a t. államtitkár úr. Ha a t. házat érdekli, elmondom, hogy miként állnak az ügyek abban az országos levéltárban, mint olyan ember, a ki 30 esztendeig jártam oda. (Élénk éljenzés a szélső baloldalon.) Köszönöm az éljeoeket, de én ezt nem tulajdonítom érdememnek, mert nekem benső ösztönöm sugalta e munkát és megnyugtat az a tudat, hogy dolgoztam. (Éljenzés.) Az országos levéltárnak magva tehát a régi kamarai levéltár. Én még mint olyanban dolgoztam több esztendeig benne. Ennek kihalt vagy kimenekült emigráns nemes családok lefoglalt birtokain talált levélgyííjtemények képezik a kincseit s ezekkel mi történt? A mi jószágukra vonatkozott, azt a szepesi, budai, pozsonyi kamarák okmányaiból átvizsgálták, és a mit jogilag értékesnek találtak ezekből, azokat regesztálták és lajstromba vették. A magánlevelezéseket pedig és kultúrtörténeti adatokat, a melyek reánk, hisztorikusokra a legnagyobb kincset képezik, mint haszontalanokat: »Inutilia«, »Nullius valoris« félredobták. Igen jó, hogy mind meg nem semmisítették, hiszen utóbb majdnem valamennyit is ez a sors érte. Ezek képezik a mostani diploma-archivum legnagyobb részét; hozzájárul még a káptalani levéltárak és egyéb okmánytárak, mint például mostanában a Hunyady-levéltár, a mely Münchenből hazaszereztetvén, oda osztatott be. Ez a csekély személyzet igenis dolgozott rendszeresen és munkásságának eredménye az, hogy a diplomatikai archívum 1526-ig, tehát egész a mohácsi vészig teljesen katalogizálva és rendben van; de már a czédula katalógus, a regesztälás, a mely a rendszeres archívumhoz hozzátartozik, még csak 1400 körűi jár. Ezután jönnek a Zsigmond-kori hosszú okmányok, melyek innen az ajtóig érnének és a melyeknek száma iszonyú tömeg, mert roppant sok okmány kelt úgy Zsigmond hosszú uralkodása alatt, mint az utána következő Mátyás alatt. Hogy a mohácsi vészig és a személyzet elérjen a regesztákkal, azt én nem fogom megérni. De most áttérek a limbusra, a hogy mondják, a melyben az újabb kornak, különösen a XVI—

XVII. és a múlt század levéltárainak legnagyobb kincsei rejlenek. És itt be kell vallanom egy régibb bűnömet. (Halljuk! Sálijuk!) Jobb is azt bevallanom, mert megkönnyebbszik