Képviselőházi napló, 1896. III. kötet • 1897. január 26–február 13.

Ülésnapok - 1896-38

38. országos ülés 1897. január 30-An, szombaton. 95 dolgokat, részLen olyanokat, melyek e teremben már hosszú évek előtt elhangzottak volt. Akkor volt is momentán némi eredménye a felszólalásnak, azután megint abban maradt magyar mód szerint a dolog, hogy reá érünk arra még. Én igen szeretem, hogy Eötvös Károly í. barátom ezen dolgokat előhozta, felmelegítette, hiszen egy évben egyszer van alkalom ezekről szólani, pedig nagyfontosságúak és ez alkalom épen a belügyminisztérium költségvetésének jelenleg tárgyalás alatt levő rovata. Legfeljebb még — per associationem idearum — a közoktatásügyi minisztérium tárczájánál a múzeumról szóló rovatnál a muzeumi levéltár czímén lehetne ezen dologhoz szólani. Eötvös Károly t. barátom szellemes felszólalását, úgy láttam, az egész ház figyelemmel és érdekkel hallgatta. Többen azonban a képviselő urak közül, kik jelen voltak, nem ugyan nyilvános, de magánmegjegyzéseket tettek a beszéd hatásáról, hogy csak egyszer-kétszer volt az archívumban, nem ismerheti jól, stb. Ezért tökéltem el magamat, hogy én is hozzászóljak ez ügyhöz, nem először a házban, mert Tisza Kálmán belügyminisztersége idejében többszőr, még bővebben, mint Eötvös Károly tegnap, szóltam e dolgokhoz, tehát, fia Eötvös Károly barátomra vonatkozólag, — bármily szellemes és magasröptű lett légyen az ő felszólalása, —• azok a kifogások, melyeket érintettem, tehetők, azért állok fel, hogy ezeknek a kifogásoknak a szemébe nézzek annyiban, a mennyiben netalán reám is vonatkoznának. Ezért szükséges, mielőtt a dolog meritumába mennék, megemlítenem, hogy szakszerűleg szólhatok és nem mint laikus ehhez a tárgyhoz, hogy épen most február hóban lesz harmincz esztendeje, a mióta én ezen levéltárakat ismerem, bennük dolgozom és pedig 1867-től kezdve, mikor Lónyay pénzügyminiszterré kineveztetett és legelőször nyílt meg ezen, addig a kamara zárai alatt nagy titokban őrzött archívum és különösen annak limbusa a történetkutatók előtt. Én voltam az első, a kinek a limbus megnyittatott, nyolcz vagy kilencz esztendeig mindennap bejártam, mindennap dolgoztam a pénzügyminiszter engedelmével s ötven darabonként a nem regesztált iratokat haza is vihettem, hogy délután is dolgozhassam. Miután a Rákóczi-kort és a vele összefüggő Thökölykort csak ezen levéltárban, nyolcz-kilencz esztendő alatt bírtam feldolgozni, úgy, hogy a még fokozatosan utána is előkeríílteket azután dolgoztam föl, erre az egy korszakra vonatkozó adatokat, több száz ívet, meg másolatokat, regesztáltakat készítettem, azzal igazolhatom, hogy magamnak saját kezemmel leirt több mint 1500 sűrű ívnyi jegyzetem van csak a Rákóczi-korból és csak a limbusából ezen orszáffos levéltárnak. Ezt azért hoztam fel, hogy láthassa a t. ház, mennyire dúsgazdag, kimeríthetetlen forrása ez a történeti adatoknak mindennemű irányban, és hogy csak egy ember egy korszakra vonatkozólag is jóformán élete javát vagy egész életét töltheti ezeknek búvárlatával és feldolgozásával, Az archívum Rákóczinnum és az akadémiai Monumentákban általam kiadott nagyobb terjedelmű okmányokon kivú'l, másfélezer ív regeszeám van, mely a feldolgozást várja, Ha visszagondolok ezekre és ottani hosszas kutatásomra, önkéntelenül a klasszikus költő sóhaja eszembe jut: »Heu mihi, praeteritos Jupiter, si redderet annos!« De »si redderet annos«, akkor is ott kezdeném, és nem bánnám meg a ráfordított sok időt, mert az ily szellemi munka közben maga a munka gyönyöre a legszebb jutalom. (Élénk tetszés.) Nemzetünk legmagaszto sabb alakjait, a legönzetlenebb szabadságharczait, például II. Rákóczi Ferenczet, Bercsényit, a kiknek köszönhetjük, hogy van még Magyarország és még beszélnek magyarul, és a kikre az idegen, főkép osztrák történészek, annyi sarat kentek: ezen archívumokból lehetett csak tisztára mosni, és vissza adni fényét az idegenektől beszennyezett e márványalakoknak. Nem hiába dolgoztunk tehát, én és többi történetbuvár-társaim. Még az osztrák vezérkar irói is kénytelenek most már tudomást venni e limbus adatairól; már nekik sem »Rebell« többé Rákóczi, hanem »Fürst der Conföderirtcn Ständen«, mint a szatmári békeokmánvban áll; már ők sem peesovicsabbak III. Károlynál, a ki megadta a fejedelemnek az őt megillető czímet. Mert az osztrákok nem értenek magyarul, lefordíttatjuk az okmányokat németre és szemök közé vágjuk. És itt hálásan kell megemlékeznem Falk Miksa igen tisztelt régi barátomról, a ki nagyon elterjedt lapját ily czélokra mindig örömmel nyitja meg. Most egy éve, hogy a híres ónodi gyűlésről általam felfedezett titkos aktákból írt tanulmányomat hat vezérczikkben közölte: hadd tudja meg a külföld, hogy a magyar nemzetre hamisított diplomácziai okmányok alapján ráfogott szennyfolt le van mosva a hazai archívumok kétségtelen adatai alapján. Ilyen és számtalan egyéb hasonló czélra való az országos levéltár. Eötvös Károly t. képviselőtársam erről tegnap itt a tudomány magasztos szempontjából kiindulva, magasröptű beszédet tartott. Reformeszméket ajánlt, hogyan kel! a nemzet e kincses bányáját értékesíteni. ÉS mi lett a válasz? Előállt a kormánynak egy tagja, a ki — nem vonom kétségbe — igen szorgalmas és derék főhivatalnok lehet, és ad olyan választ, melyben mindennek van nyoma, csak az országos levéltár tudományos feladatának nem. Beszél arról, hogy a személyzet elég