Képviselőházi napló, 1896. II. kötet • 1897. január 11–január 25.

Ülésnapok - 1896-21

6 21. országos ülés 1897. január 11-én, hétfőn. sületnek második kivánsága az, hogy a sóárndák lehetőleg a földművelőkből álló hitelszövetkezeteknek adassanak, a mennyiben ezek erre vállalkoznak. Ez már tisztán a végrehajtás körébe esik, mert a törvényben nehéz volna kimondani, hogy kinek adjon a miniszter sóárudát. Felesleges mondanom, hogy nem minden hitelszövetkezet fogna vállalkozni arra, hogy sóárudát tartson, s nem minden hitelszövetkezet, mely vállalkoznék rá, alkalmas arra, hogy sóárudát tartson. A pénzügyi bizottság tehát azt javasolja a háznak, méltóztassék a nyitramegyei gazdasági egyesület kérvényét a pénzügyminiszternek kiadni azzal, hogy a kérvényben foglaltak a végrehajtásánál, a mennyire lehet és ott, a hol lehet figyelembe vétessenek. Ezeknek előrebocsátása után van szerencsém a törvényjavaslatot a pénzügyi bizottság által beterjesztett szövegezésben elfogadás végett aján lani. (Általános helyeslés) Brázay Kálmán: T. ház! Midőn a mérsékelt árú marhasóra vonatkozó törvényjavaslatot általánosságban elfogadnám, van szerencsém kijelenteni, hogy azt egyidejűleg pártom nevében is teszem, (Helyeslés a szélső baloldalon.) fentartásával az egyes szakaszok módosításának. Jelezni akarom egyidejűleg álláspontunkat és azt hiszem, hogy méltányosabban járunk el, midőn közgazdasági szempontból a gazdaközönség érdekében ezen törvényjavaslatot magunkévá teszszük, mint a miként a t. kormány ezen párttal szemben eljárt, midőn — ha jól emlékszem, a régibb képviselő urak kétségkívül emlékeznek — a marhasóra vonatkozó törvényjavaslatnak életbeléptetését, a sónak a gazdaközönség részére olcsóbbá tételét évek óta szorgalmazták, kívánták, kérték, de az mellőztetett; (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) épen mert az ellenzék kérte, a kormány azt figyelembe nem vette. Mi e tekintetben más álláspontra helyezkedünk. A mi érdekünk az ország érdekén kivfíl a kincstár érdekét is szem előtt tartva, különösen a gazdaközönség érdeke is, a mely tényleg reá van utalva az olcsó sónak alkalmazhatására. Első sorban megengedi nekem a pénzügyminiszter úr, hogy kifogásoljam a tervezett árnak alkalmazását, a mely ki nem mondja azt, sőt az ellenkezőjét iparkodott állítani az előadó úr, hogy a sónak minden vidéken más-más ára leend; tehát nem egyöntetűen alkalmaztatja az árt. Ezzel szemben azt volnék bátor proponálni, hogy egyenlő árakat alkalmazzon a kincstár és lehetőleg az önköltségen leendő elárúsítást, (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) ha már szolgálatot akar tenni különösen a szegényebb sorsú gazdaközönségaek. Továbbá kifogásolnom kell a lajstromozás módozatait. Még megengedem, hogy kereskedőknél az ellenőrzés gyakoroltassák, de mégsem ama formában, mint azt a törvényjavaslat előterjeszti és javasolja. A marhasó értékesítését magam részéről úgy óhajtanám, hogy azt ne tisztán a kincstár által az eddig is alkalmazásban levő szokás szerint egyes kereskedőknél a központból történjék, hanem a kincstár tegye hozzáférhetővé a szegényebb sorsú polgárembereknek is a só használatát, és ha ezt tekintetbe veszi, akkor kénytelen lesz községeknek is az elárúsítást megengedni, a mire a magam részéről is súlyt fektetek. Mert természetesen el nem lehet képzelni, hogy a gazdaközönség 5—6—10, sőt több mértföldre is bemenjen 10—15—50 kiló sóért, mert ez szörnyen megdrágítaná a hozzáférhetőségét, a hasznavehetőségét a sónak. Már pedig akkor, a midőn a sónemek értékesítését szerényebb, képzettségű, — akár kereskedőknek, — sőt azok hiányában még a regálébérlőknek is megengedhetőnek tartom, hogy ezáltal a gazdaközönségnek könnyebben hozzáférhetővé tegyék a marhasót: akkor nem tartanám alkalmasnak, sem igazságosnak a négy forinton túl egész 100 forintig leendő büntetés alkalmazását, mert azt épen a pénzügyminiszter úr legjobban tudja, hogy ez igen számos esetben kimondhatatlan zaklató helyzetet teremt. Nekünk itt a fővárosban még valamivel jobb a helyzetünk, de majd leszek bátor egyes esetekre hivatkozni, hogy az ilyen birság minő igazságtalan módon alkalmaztatik, — nem mondom szántszándékkal, nem merem ezt feltenni, — de a törvénynek félremagyarázásából következik, hogy a végrehajtó közegek nem tudják azt méltányosan, észszerűen, igazságosan végrehajtani és meggyűlik a közönséggel a pénzügyőrnek, a pénzügyigazgatóságnak, sőt a pénzügyminiszter xirnak is a baja. De különösen tarthatatlannak tartom a megbírságolását a gazdaközönségnek, sőt engedelmével a miniszter úrnak kell, hogy hivatkozzam azon ellenmondására a törvényjavaslatnak, mely szükségesnek nem tartja egyáltalában a gazdaközönségnél ama megszorító paragrafus alkalmazását, melyet a miniszter űr tervezett, mert kimondja a törvényjavaslat, hogy a gazdaközönség tartozik a bárczát megőrizni mindaddig, a míg a sóból neki készlete van. Hát, igen tisztelt miniszter úr, szerintem ez oktatás és kitanítás a hazugságra, — pardon, hogy ezeket a szavakat használtam, — nem akartam kiejteni, de mondjuk, hogy körülbelül így van, mert abba a helyzetbe jut az a szerencsétlen gazda, hogy már az első nap az általa vett sót elteszi olyan helyre, a hol ennek az ellenőrző közegnek természetesen útjában nem leend; házkutatást a kincstár minden embernél nem alkalmazhat, de nincs is joga