Képviselőházi napló, 1896. I. kötet • 1896. november 25–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-10

10. országos ülés 1896. deeeember 10-én, cstttört5k5n. 61 mikor Komárom hős védőjének, a magyar szabadság egyik kitűnőségének szobra lelepleztetett, annak a szob ki — mellesleg mondva — későbben, 1867. után megalkudott a körülményekkel olyaténformán, hogy szabadelvű-párti képviselő is lett, tehát le is vezeklette azt, a mit talán némelyek szemében vétett, a mi azonban az én szememben legfőbb érdeme volt. Daczára ezeknek, mondom, és daczára annak, hogy kormánypárti képviselő állott az ünnepély élén, a közös hadsereg Komárom várába berekesztetett azon napra, azon napon látható irmag sem volt a várban sem tiszt, sem közember. Napiparancsban el voltak foglalva a várban egész nap, szóval az önök részéről meghívott közös hadsereg a barátságos meghívást a legridegebben utasította vissza. Hát vizsgáljuk csak, hogy miért? Én a katonai szempontokat is akarom venni. Fájdalom, ha visszagondolunk azon időkre, a melyekre magyar ember könyek nélkül sohasem gondolhat vissza, a breseiai hyéna, a vérengző Haynau napjaira, ha olvassuk a halálos ítéleteket, azt találjuk, hogy a tábornoki rangot a kivégzettek egyikének sem adta meg, hanem mindazoknak, a kik az osztrák hadseregben szolgáltak, az akkori rangja fordul elő a halálos ítéletekben, a mint hogy a tábornoki rangot tudomásom szerint a magyar hadsereg tábornokai közül az osztrák katonaság hivatalosan csak egyetlenegy embernek adta meg, és ez épen csak Klapka György. Katonát talán az is tarthatott vissza, mondhatnók, egy ilyen azoborleleplezési ünnepélytől, hogy az tábornok sem volt, hanem egy Rebellen-Bandenek a tagja, stb. Igen ám, hanem épen báró Haynau Gyula, akkor fővezér és plenipoteneziárius, hivatalos okmányban adta meg Klapka Györgynek a tábornoki czímet, elismervén egyenrangú szerződő félnek, sőt mi több: mikor a komáromi kapituláczió folyt és Klapka kifogást tett, hogy a várba menekült polgáriaknak is mentességök lehessen, kérdezvén, mi történik Ujházy Lászlóval, ki mint kormánybiztos ott működött, és 1848-iki számos képviselővel, azt mondotta Haynau: ha czivilek, akkor nem tehetek semmit, adjon a tábornok úr nekik katonai rangot, akkor úgy bánok el velük, mint a többivel, szabadon mehetnek, és éppen Haynau tanácsára úgy járt el Klapka: őrnagyi, alezredesi és mint Ujházynak is, ezredesi czímeket adván a polgároknak, s akkor Haynau küldött Passirscheinokat úgy nekik, mint a többi aktiv katonáknak. Annyira elismerte tehát az osztrák kormány Klapka tábornoki rangját, hogy az akkori osztrák fővezér intésére maga törzstiszti rangokat adományozott, mely rangok respektálva voltak az osztrák kormány által a kapituláczió értelmében. Nos, t. képviselőház, így a katonai skrupulozitás is eltűnik itt. Klapkát tábornoknak elismerték az osztrákok is, tehát csak úgy megjelenhetett és tiszteleghetett volna szobránál a közös hadsereg, mint bármely más tábornokénál, mert, reménylem, vitézségében nem kételkedik és nem is kételkedhetik senki, az osztrákok legkevésbbé, mert ezek maguk sajnos tapasztalásból tudhatták, hogy mennyire vitéz ember volt. Itt tehát semmi ok sincsen, a miért távol maradhatott a közös hadsereg. A legudvariasabban meghivták szabadelvűpárti részről és így biztosítva volt, hogy semminemű illoyalis dolog ott történni nem fog, szívesen fognak láttatni, egy vitéz embernek, a ki méltó példányképe lehet a vitézségben bárkinek is, és ő általuk is elismert tábornoknak volt a szoborleleplezése, de mert az a tábornok hű magyar volt s a magyar szabadságért hősileg küzdött, az osztrák hadsereg nem akart tudomást venni róla. Az a csekély közeledés tehát, a melyet a millennium alkalmából örvendetesen tapasztaltunk, egyszerre a legridegebb visszautasítássá változott át az első alkalom után, a mely ridegség pedig annál elszomorítóbb, mert annak a hadtestnek az élén, a melyhez a komáromi távolmaradásával tündöklő hadtest tartozik, épp egy magyar királyi főherczeg áll. Tehát a hagyományos szellem uralkodik most is; a miilenaris kis közeledés csupán szeparat tünet volt. Fájdalommal kell konstatálnunk, hogy ott vagyunk a közös hadsereg és a lakosság többi részei közti idegenkedés tekintetében — legalább a magasabb tisztikar részéről — a hol álltunk a millennáris ünnepségek előtt. A komáromi eset a legeklatánsabb igazolás erre nézve. Az osztrák hagyományos szellemnek pedig mi ezen padokon ülők csak nem lehetünk istápolói, sőt azt, mint a mi hadseregünkben — ha tudniillik önállóvá lehetne az a hadsereg — teljesen idegent és oda nem valót, minden körülmények közt száműzni óhajtjuk. Következőleg ez is egy ok arra, hogy az ujonczokat ennek a hadseregnek meg ne szavazzuk. Harmadik ok is van, még pedig igen lényeges, melyet már sokszor orvosolni akartak ebben a parlamentben és a delegáczióban. A katonai igazságszolgáltatásnak régi középkori módja ez, mely ott ma is fennáll és melyről elismerik a leginkarnatusabbak is, hogy az nem modern és hogy ezen a bajon segíteni kell, mikor - úgy ítélnek, hogy ugyanaz a védője a szegény deliquensnek, a ki vádolja, mikor a tárgyalások titokban mennek, azokról a közönség még utólag sem értestíl. Mikor tehát ennyire középkori módszer van fentartva egy néphadseregben, — mert hisz az általános hadkötelezettség óta zsol-