Képviselőházi napló, 1896. I. kötet • 1896. november 25–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-18

18. országos ülés 1896. dec ember 19-én, szombaton. 237 sainknál, a kik most összetévesztik az igazi vallásosságot a fanatizmussal és a hasa és annak törvényei iránt való kötelességgel, és pedig az utóbbi rovására. Meg fogják látni, hogy valamint egy istenünk van az egyházban, úgy, mint honpolgároknak egy eszményünk, egy törekvésünk leend: a haza jóléte és boldogsága, (Úgy van ! Úgy van!) Ennek előrebocsátása után áttérek tulajdonkép eni tárgyamra, a válaszfelirati vitára. Úgy tapasztaltam képviselői pályámon már a megelőző cziklusokban is, hogy a válaszfelirati vita leginkább a választási visszaélésekkel foglalkozik ; bő anyagot szolgáltatna erre mindenkor a választási törvények elégtelensége, másfelől a kormányoknak hatalmi túlkapásai. Hogy ezek a visszaélések mily rombolásokat visznek végbe a választók erkölcsi életében, hazafias meggyőződésében, mily visszahatással vannak a társadalmi életre, annak békéjére, nyugalmára s mennyire meggátolják az egyes községekben a közügyek nemesebb irányú fejlődését, mily veszélyesek alkotmányos életünkre nézve; ezt már többen elmondották előttem többé vagy kevésbbé éles színezéssel, de mindannyian történeti hűséggel és igazsággal. Bár én is tudnék ide vonatkozólag konkrét adatokat felhozni, nem akarok ezen taposó malomban forogni, annyival is inkább, mert hiszek azon bölcseimi és történelmi igazságban, hogyha egyszer valami elérte a maga tetőpontját, annak hanyatlania és visszafordulnia kell. Már pedig a választási visszaélések közelebbről elérték azt a tetőpontot, melynél magasabbra nem hághatnak alkotmányos életünk megrendülése, összeomlása nélkül. (Igás! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Ezen hitemet még annak daczára is fentartom, hogy a t. miniszterelnök úr akként nyilatkozott, hogy az újabb választási törvényt nem akarja többé elővenni ezen országgyűlési cziklusban, de hiszen ő nem fog itt ülni örökké, sőt hiszem, nem sokáig fog itt ülni a miniszterelnöki székben, s más idők más szokásokat, más erkölcsöket hoznak elő. A mi a trónbeszédet, a t. többségnek arra adott válaszát illeti, én is azon 52 kereső közé tartozom, a kikről Eötvös Károly t. képviselőtársam szellemes beszédében emlékezett meg. Én is kerestem és találtam a közjogi fogalmak öszszetévesztése mellett egy tátongó ürességet, mely ama híres európai diplomatának ismeretes szavait juttatja eszembe : az emberi nyelv arra való, hogy eltakarja azt, a mit mondani nem akar és a mit mondani kellene. Találtam a mellett a hiperlojalitásnak egy magasabb, szinte érthetetlen szférában járó megzenésített kiadását, találtam egy dicshimnuszt a trón lábainál, de nem találtam azt az őszinte férfias szót, mely a hódolati ünnepély alkalmával a ház igen tisztelt elnökének ajkain oly szépen megnyilatkozott. Nem akarok én a trónbeszéd és válaszfeliratának részleteibe bocsátkozni, mert hiszen azt már többen szétszedték, meg összerakták, meg szétszedték s ha én is részletekkel foglalkoznám, akkor csak ismétlésekbe bocsátkoznám, de általánosságban nem hallgathatom el azt az egyet, hogy a válaszfelirat a maga egészéhen úgy tűnik fel előttem, mint az a hóember, a melyet több, kisebb, nagyobb míívévészek állítanak össze, az egyik is igazít rajta valamit, a másik is, egyik a lábát, másik a kezét, a harmadik pedig épen az orrát csavarintja félre a maga izlése szerint, míg végre előáll egy idomtalan, összhangnélküli tömeg. Ki keresne ebben a tömegben magasabb szellemet és magasabb fellendülését az összhangnak, imponáló, ellenállhatatlan hatást? De tekintsük a dolgot egészen realisztikus oldaláról. Nézzük az irányt, a czélt, mely szerintem nem lehetne más, mint a nemzet bajainak orvoslása, az állam jólétének előmozdítása. Erre nézve némi halvány Ígéretekkel találkozunk is a feliratban. De t. ház, én azt hiszem hogy a sebésznek ha gyógyítani akar mindenekelőtt a magok tisztaságában föl kell tárni a sebeket, nem pedig eltakarni azokat. Már pedig a magyar nemzetnek vannak sebei. Nemcsak azok a sebek, melyek részint a múlt idők mulasztásaiból, részint anyagi erőnk túl feszítéséből, a nemzet egy részének, — különösen a közép- és alsó osztályoknak — túlterheléséből származnak. Nemcsak azok a sebek, melyek közös családi életünkből, Ausztriával való viszonyunkból erednek, melyek a quóta-, vám- és bankkérdésben és a hadsereg közösségében időről-időre előtérbe nyomulnak. De van a nemzetnek egy olyan tátongó sebe, mely azon törekvésből ered, mely több mint három század óta fenyegeti önállósáságunkat. Ezt a törekvést, azt találjuk minden téren : a külügyi és belügyi kormányzatban. S e törekvés nem akkor volt legveszélyesebb, midőn védelmi fegyverrel álltunk vele szemben. Sokkal veszedelmesebb az önmegadás, mindennel megalkuvás, a mindenről lemondás napjaiban, midőn valósulni látszik a vándor és a vampir regéje. Lehet, hogy a vándor mondjuk: a nemzet, hosszú küzdelmeiben kifáradva és elalélva hajtja fejét nyugalomra; lehet, hogy a semmivel nem törődés, a dolce far niente, vesz rajta erőt. Elég az hozzá, hogy a vampir addig Jegyezgeti szárnyaival, mig egyszer elaltatva kiszívja vérét. (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) Mit művelhet egy vérszegény nemzet'? Elvesztve erejét, önbizalmát, más karjára, más mankóra támaszkodik. Ez a törekvés az mely nyílt seb gyanánt tátong a nemzet keblén. Ez a nemzet, a mely önállósága idején bástyája volt nyu-