Képviselőházi napló, 1896. I. kötet • 1896. november 25–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-17

210 íí. országos ülés 1896. deczember 18-án, pénteken. önálló államiságot megrövidíteni, vagy pedig korlátok közé szorítani, bizonyítják egészen hosszá sorozatai azon kifejezéseknek, melyek a millenáris ünnepek idejében ő Felsége ajkáról elhangzottak. Méltóztatik tudni, hogy mindig s mindenütt a magyar állam nevében beszélt a magyar király, s a trónbeszédben, nem mint a képviselő ár mondja, a birodalom egy részéről, hanem a monarchia mindkét részéről beszélt.* Tehát megnyugtat bennünket, bogy a mi önálló államiságunkat sem b. Bánffy Dezső, sem a korona nem akarta megrövidíteni, mint hogyha e megrövidítés csak a mindenkori fejedelem, vagy a kormányelnök úr hajlandóságától függene. Hát nincsen-e a mi alkotmányunk intézményes módon biztosítva? Nem birunk-e az alkotmányjogi törvények hosszá sorozatával, mely kötelezővé teszi, hogy a fennálló helyzetet nemcsak a tettekben, hanem a kifejezésekben is respektálni kell? Elég-e, ha a miniszterelnök úr úgy tesz, mintha, Magyarországnak oktrojált alkotmánya lenne, melyre nézve a királynak ellenkező hajlandósága lehetne és ő azzal nyugtathat meg bennünket, hogy ekkor is, meg akkor is a miniszterelnök és a korona kimutatta, hogy nem bir hajlandósággal alkotmányosságunk megrövidítésére. Az érvelésnek ezen nemével Magyarország miniszterelnöke részéről nem lehet megelégedni még akkor sem, hogyha a miniszterelnök úr mindezeket a dolgokat, hogy tudniillik a mikor a trónbeszédben a monarchiái egységről van a szó és a két állam közti viszonynak szilárdabb jellege jut kifejezésre, azon nagy vívmányoknak tudja be, a melyeket az 1867-iki kiegyezés szerzett a magyar államnak, mert tényleg úgy áll a dolog, hogy ez a 67-iki kiegyezés mint egy felemelő akkord csendül meg minden beszédben, a melyet a mi t. áliamférfiaink tartanak. Azt mondja a miniszterelnök úr beszédjének végén: Ez szilárdan áll és ez képezi a monarchia nagyhatalmi állásának fundamentumát; ez megdönthetetlen. Igaz, hogy ezzel szemben egy különös okmányt adott közhasználatra a quóta-bizottsági üzenet, a mely már sokkal melancholikusabban beszél a 67-iki kiegyezésről. Az üzenetváltásnak különösen legutolsó részéből már azt látjuk, hogy mégis aggodalom keletkezik már a túlnan ülő pártban és annak intéző férfiaiban is, hogy ez a 67-iki kiegyezés még sem oly szilárd alapon áll Magyarország közvéleményében és akkor, a midőn inti az alkudozó osztrákokat, hogy jó lesz ezt az alapot meg nem ingatni, mert ennek legcsekélyebb megingatása a krízisnek legnagyobb fokát idézi elő, mivel ez az üzenet azt bizonyítja, hogy már a többségnek, a 67-es alapon álló pártnak körében is felébredt az a tudat, hogy a 67-es kiegyezés egyedül és önmagában véve nem képezheti a magyar nemzetnek boldogulási alapját és kiindulási pontját. Azt mondja ez a quóta-bizottsági üzenet, mivel az osztrákok nemcsak a quótának, — nem akarom ezt most bővebben fejtegetni, mivel ez a ház egy külön vitájának pontját fogja képezni, — hanem az egész 67-iki törvénynek módosítását is szóba hozták, hogy joggal állíthatta tehát a magyar bizottság, hogy ezen módozat a törvénynek úgy betűjével, mint szellemével ellentétben áll. Ezzel szemben az osztrák bizottság azt mondja, — még pedig igen helyesen, — hogy »törvények nem alko:tatnak örök időre«, és így ezt elismerik a 67-iki kiegyezésre, pedig méltóztatnak tudni, hogy a múlt országgyűlésen mily viták voltak a felett, hogy változtatható-e ezen törvény vagy sem, a melyre a miniszterelnök úr múltkori beszédjében Magyarországnak minden boldogulását helyezi. Azt mondja továbbá az osztrák bizottság üzenete »és változtatást követelnek, mihelyt a tényleges viszonyokkal és a fejlődéssel ellentétben állanak«. s azután így folytatja: »s ez alól a kiegyezésre vonatkozó határozmányok képeznek-e kivételt«. Azt feleli erre a magyar bizottság, »e szabály alól a kiegyezési törvény sem képez kivételt, tehát az sem örök törvény s ez is a viszonyok szerint módosul. A törvényhozásnak teljesen joga van, ma olyat akarni, a mit 30 évvel ezelőtt nem akart, és ma nem akarni azt, a mit akkoriban akart. Csakhogy itt nem a merev álláspont az egyedül döntő, nemcsak az a kérdés, vájjon mi az, a mi szabad, hanem az is, vájjon mi az, a mi czélszeríí és kivánatos.« Most így folytatja a quóta-bizottság üzenete: »Talán a tisztelt osztrák bizottság előtt sem ismeretlen az, hogy az 1867-iki kiegyezésnek nem egy oly határozmánya van, melyet Magyarország magára nézve hátrányosnak tartott akkor és hátrányosnak tart még most is, melyet azonban ennek daczára és annak idején elfogadott, mert aránylag csekélyebb hiányok miatt nem akarta még tovább késleltetni a kiegyezési törvénybe lefektetett, ennek alaposzlopait képező két nagy elvnek szentesíttetését és gyakorlati érvényesülését, tudniillik a magyar alkotmány fentartását én ő Felsége többi országaiban és tartományaiban is a teljes alkotmányosságnak életbeléptetését. Az elfogadás akkor sem volt egyhangú,* — és itt történik hivatkozás a nagy szélsőbaíoldalra, a melyet szétrombolni és ezen házból kiűzni, képezi a miniszterelnök úr legnagyobb feladatát; és a mely mint hátvéd áll a kormánynyal szemben a nemzetellenes támadásoknál. (Olvassa:) »Az elfogadás akkor sem volt egyhangú és még ma is van Magyarországon számra nézve igen