Képviselőházi napló, 1896. I. kötet • 1896. november 25–deczember 22.
Ülésnapok - 1896-12
116 12. országos ülés 1896. deczember 12-éJi, szombaton. osztályozták, hogy minél kevesebb kilátása volt az illetőnek képviselővé megválasztathatni, annál nagyobb tributumot volt kénytelen a pártkaszszába beszolgáltatni. (Derültség. Úgy van! balfelöl.) Ez a hajtóvadászat gyönyörűen sikerült, mert igen számos és nagy vadat ejtettek el. De még ez sem volt elegendő a nagy háború költségeire, tehát gondoskodtak egészen más forrásokról is, a melyek oly bőven Öntötték a pénzt a pártkasszába, hogy az eddig el nem ért, soha nem képzelt gazdagságról duzzadozott. Hiszen már a nyár elején hallottunk dicsekvő hangokat, hogy a kormánynak két milliója van választási ezélokra. Hogy ezt az összeget aztán megduplázták és megtriplázták-e, erről már bölcsen hallgatnak. Mikor ez így szépen rendben volt, a miniszterelnök úr sutba dobta kollegáit, sutba tette a szabadelvű pártot és a saját kezébe vette a választások vezetését (Egy hang a szélső baloldalon: Bendőrséget szervezett!) és e czélra egy központi választási rendőri irodát szervezett, a melyet korlátlan hatalommal ruházott fel. Ezen rendőri irodában manipulálták a választásokat. Olyan volt ez az iroda, mint egy műborgyár, a melyben különböző alkatelemekből, különböző borokat állítanak elő; csak egy hiányzik belőlük: maga a bor. Ez a rendőr-iroda is létrehozott egy olyan parlamentet, a melyből csak egy hiányzik: a választási szabadság és a választók tiszta meggyőződése, (Úgy van! a baloldalon.) Ezután elkezdték szortírozni a régi szabadelvű párti képviselőket. Az első osztályba sorozták azokat, a kik feltétlenül megbizhatóknak bizonyultak és megígérték, hogy tüskén-bokron át követik a miniszterelnök urat; a másik osztályba sorozták azokat, a kiktől szivesen szabadultak; ezeket elküldték a nehéz kertiletekbe kellő támogatás nélkül; a harmadik osztályba sorozták azokat, a kiknek személyére súlyt nem helyeztek, vagy a kik nem tettek kötelező Ígéretet a miniszterelnök úrnak a quóta tekintetében, ezek nem kaptak kerületet. Természetes, hogy ily körülmények között új elemekről is kellett gondoskodni; ez a manipuláczió is igen szépen sikerűit. Valóságos hajszát folytattak főispánokra, főispáni titkárokra, alispánokra, szolgabírákra, főszolgabírókra és egyéb tisztviselőkre, (Egy hang balfelöl: Konzerv gitárosokra!) hogy őket a jelöltség elfogadására rávegyék, úgy okoskodván, hogy vagy népszerűek ezek az illető kerületekben, vagy nem. Ha népszerűek, ezen okból könnyebben lesznek megválaszthatok; ha nem népszerűek, akkor azért fogják megválasztani, hogy szabaduljanak tőlük. Nagyon természetes, hogy ezek a képviselők elvesztvén kenyerüket, nyugdíjra s egyéb remuneráczióra szorultak, és így oly függő viszonyba kerültek a kormánynyal szemben, hogy lehetetlen mást cselekedniök, mint feltétlenül engedelmeskedniök. (Úgy van! a bal- és szélső baloldalon) A miniszterelnök úr nem elégedett meg azzal, hogy számszerűleg nagygyá tegye az ő pártját, hanem kivégzésre ítélte a nemzeti pártot, a néppártot és az Ugron-pártot, mint alkalmatlan elemeket. Mikor ez mind szépen el volt rendezve, akkor feloszlatták az országgyűlést és a millenáris ünnepélyek betetőzésére rendeztek egy világra szóló botrányt, melyet elneveztek általános képviselőválasztásnak. (Ügy van! a bal- és szélső baloldalon.) Ezen választás alkalmával házaltak a fő-. ispánok, hogy bebizonyítsák, hogy Magyarországon a főispáni állás többé nem méltóság. (Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Mozgósították az összes közigazgatási tisztviselőket, adóhivatalokat, pénzügyigazgatóságokat; mozgósították a finánczokat és a csendőrséget. A választási rendőri iroda úgy dobálta a jelölteket, mint a kártyás az ütő kártyákat. A legtöbb helyen meg sem kérdezték, kit óhajt a kerület szabadelvű pártja, vagy kit ajánl a főispán, hanem ráküldték a kerület nyakára azt a jelöltet, a ki sok esetben azt sem tudta, merre van a kerülete, a kit a választói nemcsak hogy nem ismertek, de a kiről azt sem tudták, hogy a világon van. Törvényeink a képviselői állást nem kötik bizonyos qualifikáczióhoz, de a dolog természeténél fogva qualifikáczióval kell birnia a képviselőnek. Az én nézetem szerint képviselőnek az való, a ki vagy az illető kerület és vidék bizalmát, népszerűségét birja, vagy az, a ki bármely irányban, bármely pályán érdemeket szerzett migának vagy kitüntette magát. Ha a parlament ily elemekből van összeállítva, akkor megfelel feladatának, akkor az a népakarat kifejezésének tekinthető. De ha az oly elemekből van összealkotva, melyek ezen qualifikácziók mindegyikét nélkülözik, a melyeknek nincsen egyéb jogczímük a képviselőségre a pénzeszsáknál, vagy a hatalom parancsszavánál, az a parlament nem képviseli a nép akaratát. (Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Mint mondám, a választási iroda úgy dobálta a jelölteket a kerületekbe, mint a kártyákat. Ezek a jelöltek azután lementek a kerületekbe, sokan közülök szóba sem álltak a választókkal, azon elvből indulva ki: »Geld spricht!* Mások igen sokat beszéltek Kossuth Lajosról, í 848-ról és Kossuth Lajos eszméi letéteményeseinek, 48-ásóknak tüntették fel magukat. Mások keseregtek az adók nagysága felett és azoknak könnyítését helyezték kilátásba. Mások pedig, az őszintébbek, a szabadelvű párt elveire úgy oktatták a választókat, hogy ha a
