Képviselőházi napló, 1892. XXXI. kötet • 1896. márczius 9–márczius 28.

Ülésnapok - 1892-587

587. országol ülés 1896. márcziu* 18-án, szerdán. 205 vény, tehát mindössze 3 év óta áll fenn. Ez mutatja azt, hogy az olyan könnyen nem megy először, másodszor nem mehet, mert vessző nincs, de harmadszor, midőn azonbana fizetési terminus elérkezik 5—6 esztendő múlva, akkor már a felvett kölcsönök rátái visszatérnek az állam tulajdonába és kasszájába, és így az a néhány millió, a mit kamatmentes kölcsönűl fordítana az állam, forogna lassan, úgy, a mint a fizetések következnek; kiadatik, vissza is folyik, ez a dolog természetében rejlik. így tehát ez az államot valami fenyegető megterheléssel vagy súlylyal épen nem illeti. Ezzel, t. ház, a kölcsönre nézve végeztem, és javaslatomat továbbra is a t. ház figyelmébe ajánlom, s kérem annak elfogadását. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Egyébiránt az én óhajtásom az, hogy újabb átdolgozás végett adassék vissza a törvény. És ha szakférfiak meghallgatásából és bizottságok bő, kimerítő tárgyalásából ki fog tíínni, hogy miként intéztessék azután ez a kérdés, én javaslatom betűihez és pontjaihoz semmi esetre sem fognék ragaszkodni. Kérem tehát csak azt, hogy ezt újabban meg kell fontolni, mert végtére is ilyen törvényeket nem lehet minden évben újat és újat hozni. Ezzel rátétek az első fejezetre. Az első fejezetnél is indítványozom, hogy a t. ház két millióra emelje fel az összeget, a mit az állam szőlővesszők termelésére, telepek szerelésére és egyáltalában a szőlőkulturának terjesztésére fel kíván venni. Abban egyetértünk a t. kormánynyal, hogy itt tenni kell. Vannak ugyan némelyek, a kik azt mondják, hogy mi mindent az államtól várunk. íme, itt is, nem hogy társulatokra utalnánk az ügyet, hanem azt kívánjuk, hogy az állam csinálja ezeket. Hát, t. ház, én vagyok az, a ki az ál!ami gyámkodásnak halálos ellensége vagyok. De midőn ez a kérdés előtérbe lép, és midőn évek hosszú tapasztalataiból meggyőződtem, hogy itt az egyesek ereje tehetetlenné válik a veszélylyel szemben, akkor érlelődött meg az a meggyőződésem, hogy itt a köznek, az államnak saját erejével és hatalmával kell segítségül menni. Ha óriási árvíz pusztít a vidéken, vagy óriási károk történnek, ott is kimerül az egyesek ereje tehetetlenné válik, és látjuk minden tekintetben —- akár a vízszabályozás, akár más efféle ügyek terén — az állami befolyást és az állami erőnek az érvényesítését : akkor itt, t. ház, nem lehet mást tenni, mint azt mondani, hogy álljunk össze mindnyájan, mert nagy nemzeti kincsről van szó, egyesek lehetetlenekké, gyengékké és erőtlenekké váltak; gyámolítsuk azt az állam erejével. (Helyeslés a szélső baloldalon.) De bajos e gyámolítást egyeseknek, vagy társulatoknak erejére és jóakaratára utalni. Mi azt kívánjuk, hogy teljesíttessék a szőlőújításnak a legelső feltétele: a vesszőtermelés. Hiszen a felújítás vessző nélkül nem eszközölhető ; ha nincs vessző, akkor nem lesz szőlő. A vesszőkből azonban milliók és milliók kellenek. Egyesek azt mondják: bízzuk a vesszőtermelést társulatokra vagy egyesekre. Hiszen ezt ma is megteszik. Az üzleti szellem természete ezt a teret is felkarolta és felkarolja, de teljesen üzleti szellemmel szőlőt telepíteni nevetséges dolog. Az üzlet nem azt nézi, hogy mennyi szőlőt telepített, hanem azt kívánja, hogy a telepítésnél a haladás ne legyen gyors, mert az üzlet érdekében áll, hogy vesszője minél drágábban keljen el. Hisz ez nagyon természetes. Azt várni az illetőktől, hogy ők vesszőt termeljenek s olyanoknak, a kik vesszők vásárlására nem rendelkeznek anyagi erővel, jutányosán adják el, ez nevetséges dolog. Üzlettől ilyent várni nem lehet. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) A régi telepítések alfája az volt, hogy az illetőknek, a kik földet kaptak, vesszőt is adtak hozzá ingyen. Igaz, akkor a vessző nem sokba került. De tűnjön csak el ma a filíosera a föld színéről s nem kell nekünk sem állam, sem társadalmi segély, biztosítom a képviselőházat és a kormányt, hogy mi itt többé nem fogunk panaszkodni, mert azok az apró birtokosok hangyamódra fogják a szőlőterűleteket beültetni s nem tellik bele egy évtized s már ismét viruló szőlőhegyek lesznek ebben az országban. De az baj, hogy a régi vesszőket nem lehet használni, oltványokra van szükség, azok termelésepedig sok munkába és sok pénzbe kerül, mert azok előállításához kétféle vessző kell, a vad alany és az, a mit abba oltunk tehát, a termelőnek két irányban kell dolgoznia, először vad alanyát termelni, illetőleg annak termelését elősegíteni és termelni kell oltóanyagot, hogy ezzel segíttessék elő az oltványok termelése. (Zaj. Halljuk! Halljuk!) Ez oly nehéz, ez oly fáradságos és oly költséges munka, hogy ha azt akarjuk, hogy az illetők kellő áron, a szegények pedig egyáltalában hozzájussanak a szükséges vesszőkhöz, nem lehet mást tenni, mint állami erővél állítani telepeket s azokon millió számra termelni vesszőket s azokat részben kedvezményes áron, részben pedig a szegényeknek ingyen rendelkezésére bocsátani. Ha ezt a kormány nem teljesíti, akkor semmit sem tesz. A munka kérdését illetőleg tegnap is felvettetett a rigolirozás. Erre mindjárt mondok egy igen szép példát népünknek a munkára való buzgalmáról. (Halljuk! Halljuk!) Karácsonykor az egri érsek jótékonyságát abban az irányban kívánta gyakorolni Eger városa iránt, hogy az egy-két holdas, tehát a legsze-