Képviselőházi napló, 1892. XXX. kötet • 1896. február 15–márczius 7.

Ülésnapok - 1892-568

568. országos ülés 1896. február 25-én, kedden. 213 ter úr megengedi a nagy malmoknak, hogy minden körülmények közt akár van szükség idegen búzára, akár nincs, behozhassák az idegen búzát, igen természetes, hogy azon esetre, ha a malmok a magyar búzaőrlést kikerülhetik, a magyar búza árát a nagy kínálata által lenyomhatják, mert a mikor legkisebb a kínálat a magyar lisztben, elkezdenek Balkán - búzát őrölni s abból gyűjtenek télre raktárt, azzal foglalkoztatják malmaikat, s ily módon a magyar búzát elhanyagolhatják, mert készletüket idegen búzából őrlik, ily módon igen természetes, hogy a magyar búza árának le kell szállania. Azután ha már leszállították a magyar búza árát, akkor kezdenek csak magyar búzát vásárolni, a mikor a magyar búza ára élénkülni kezd, újból a Balkán-búza felé fordulnak, akkor ismét a Balkánbúzát őrlik. Ilyformán a magyar búzának soha sem lehet jó kereslete. Ez igen egyszerű magyarázata e kérdésnek, különben bármikor is rendelkezésére állok a t. kereskedelmi miniszter úrnak, hogy ezt bővebben bebizonyítsam. A mint az előadottakból a t. ház meggyőződhetett, sem jelenlegi kormányunk, sem a megelőző kormány valami nagy figyelmet közgazdasági érdekeink megvédelmezésére nem fordított. Pedig a XIX. századnak az az ismert, sőt elkoptatott jelszava, hogy: »G-eld regiért die Welt« minden kétségen kívül figyelmet érdemel. A vagyonos nemzetnek vagyonosságában, jólétében megvan az ereje és alapja, hogy erkölcsi nivóját emelhesse, míg koldussággal, a korrupczióval a megsemmisülés, a pusztulás karöltve szokott járni. Ha csak egy kissé körültekintőbbek volnánk, észrevehetnők, hogy a szomszéd Románia, a melynek még a 60-as évek elején úgyszólván nem volt egyebe, mint a nagyon kezdetleges földművelése, az a Románia, a melynek az Ojtozi szoroson túl lévő vámhivatalánál katonái részben mezítláb, részben bocskorban viselték azt a kardot, a melynek hegye hüvelyéből kilógott; (Derültség a szélső báloldalon.) az a Románia, a melynek határszéli állomásánál az az Officier egy négyszögölnyi terjedelmű deszkakunyhóban pöffeszkedett s az a Románia, a melynek egyik fő útvonalán levő vendéglőkben 5 — 6 páráért, 3—4 krajezárért mérték az oka bort, de pohárról, üvegről tudomásuk sem volt: az a Románia, mert bátorsága volt velünk szemben is vámháborút provokálni, iparának fejlesztése érdekében, ma oly haladással dicsekedhetik, hogy — mint előbb is mondottam — nem iparczikkeket importál többé tőlünk, hanem iparosokat; pedig arról sohasem szabadna megfeledkeznünk, hogy azok az emberek, a kik Romániába mennek ipart teremteni, nem csak közgazdasági, hanem más tekintetben is figyelmünket érdemlik. A románok eddigelé valami nagy energiát, vitézséget sehol sem tanúsítottak, és megtörténhetik, hogy mi adjuk meg azon elemet, a melynek segítségével képesek lesznek velünk szemben is érvényesen fellépni. Es nekünk, t. ház, 1867 óta összes dicsőségünk abban kulminál, hogy vasúthálózatunkat tenger adósságokkal a külföldi tőkének igénybevétele árán kiépítettük, szintén külföldi tőkével egyes gyárakat létesítettünk, xígy államháztartásunk, mint adósságunk terheit óriási módon megnöveltük. Ezekkel szemben természetesen közlekedési eszközöknek kiépítése útján földünk értéke nagy mértékben emelkedett, mert emelkednie kellett, a nélkül, hogy nekünk ebben a a kérdésben nagy érdemünk volna. Mi összesen csak dicsekszünk, hogy a magyar államháztartásban mindennek daczára sikerült az egyensúlyt helyreállítani, mintha bizony egy olyan államnak, a melynek még hitele van, a szuronyok segítségével az államháztartásban az egyensúlyt helyreállítani, valami oly nagy mesterség lenne. Ne méltóztassék azzal dicsekedni, hogy az államháztartásban helyrehozták az egyensúlyt, méltóztassanak helyreállítani a kereskedelmi mérlegnél az egyensúlyt, mert az már egészen más mesterség. Kereskedelmi mérlegünk tudvalevőleg 40 — 50 millió deficzitet mutat évenkint, ezenkívül az állam és a magánosok által külföldre fizetendő évi kamatok legalább is 100 millió forintot, de többet is tesznek ki, úgy hogy egész nyugodtan és komolyan legalább is 150 millió forintra lehet tenni azt a hiányt, a mely a mi kereskedelmi mérlegünknél évről-évre jelentkezik. Ezen 150 millió forint kereskedelmi mérleg-hiánynak eredményét bizony látjuk is a hova tovább évről-évre fokozódó kamatterhekben és az adósságok elrettentő nagy összegében. De hát nekünk, t. ház, igen jó tanácsadóink vannak, és ezen jó tanácsadók azt mondják: mit, a kereskedelmi mérleg? az nem határoz! Lám, Angliának, Francziaországnak és Németországnak kereskedelmi mérlege szintén nincs egyensúlyban, pedig ezek a leggazdagabb államok. Mi nemcsak azt hiszszük el, hogy nekünk a Balkán-búzával kell kevernünk a magyar búzát, hanem azt is elbiszszük és természetesnek találjuk. Mert igen természetesen azt nem mondják el azok a jó tanácsadók, hogy Angliának , Francziaországnak és Németországnak rendkívüli nagy tőkéi külföldön kamatoznak, a melyeknek befolyó kamatai a kereskedelmi mérlegnél nincsenek tekintetbe véve. Például Angliának gyarmatai vannak Indiában, Ausztráliában,