Képviselőházi napló, 1892. XXIX. kötet • 1896. január 27–február 14.

Ülésnapok - 1892-552

.552. országos ülés 189fi. február 6-én, csütö*rti5k8n. 249 dések, a melyekért harczoló küzdelmeinkben az ellenérdek ne emelné azonnal államiságunk e legsebezhetőbb részére a fegyverét. Hogy akarunk-e ebből az ingadozó helyzetből szabadulni, hogy óhajtunk-e egyebek között ennek megfelelő népoktatási politikát rendszeresíteni: nyilvánvaló, hogy ez még csak kérdés tárgya sem lehet közöttünk. És mégis a mi eddig követett népoktatási rendszerünk egyáltalán nem az, a mely a nehézségekből való kibontakozásnak alkalmas gyakorlati eszközeit megszerezni segíthetné. Ez a rendszer arra az eredetileg szép, talán eszményies, de a valóságban teljesen téves feltevésre épült, hogy az általános tanszabadság törvény által való biztosításának méltánylata, a tanrendszernek és tanfelügyeletnek egysége, az általános művelődés emelkedésének nivelláló hatása lassankint a közgondolkozásban bizonyos harmóniát hoz létre, a mi aztán idővel a fennforgó ellentétek kiegyenlítését vonandja maga után. A tapasztalat azonban megmutatta, hogy ezek a szép remények nem valósultak meg, az ellentétek nem hogy kisimultak volna, de sőt inkább fokozódtak a népoktatási törvény hatálya alatt. És ha kutatjuk, t. ház, az eredménytelenség okát, rájöhetünk, hogy az abban az okfőben gyökeredzik, hogy nálunk az értelmi és erkölcsi képzés alsóbb régióinak jó nagy vonalán a tanításnak és a , nevelésnek szelleme az állam jellegének e részbeni jogos követelményével kellő összhangban nincs, és hogy már magában véve is, a tanításnak és a nevelésnek a szelleme nem az a megfogható, nem az az érzékelhető valami, a mit az államhatalom naprólnapra^ felügyelhetne, ellenőrizhetne. Önként következik ebből, hogyha államunk jövőjét nem akarjuk a bizonytalanság martalékának átengedni, népoktatási rendszerünket gyökeres változtatás nélkül nem hagyhatjuk. De akkor, a midőn a faji és felekezeti ellentétek sziklafalain még a legsimúlékonyabh, legalkalmazkodóbb rendszernek intencziói is megtörnek, várhatja-e a mi közoktatási kormányunk valamely nagy nemzetpolitikai kérdésben olyatén alakulását a közvéleménynek, a mely az ország összes politikai és társadalmi tényezőinek, többé vagy kevésbé, de egységes érdeklődését foglalná magában? avagy várhatna-e csak annyit is, hogy egy ily kérdésbe vágó reform szükségességének elismeréséhez a politikai nemzetnek minden népességi eleme, többé 1 vagy kevésbé, de hozzá járulna? Hiszen csak nem rég történt, az egyházpolitikai törvényjavaslatok tárgyalásánál, hogy a míg magában a parlamentben minden oldalról, mondhatni KBPVH. NAPLÓ. 1892—97. XXIX. KÖTET. pártkülönbség nélkül el volt ismerve a reformok szükségessége, és csupán a formákra, a megoldás módjára nézve volt közöttük eltérés, addig a hazai társadalom nagy egyeteme egymásközt, kezdettől végig, két egymással mereven ellentétes táborra oszlott, — az egyik rész gyökeres változtatást tartott czélszeríínek, a másik rész ellenben egy hajszálnyi igazítást sem vélt megengedhetőnek. És ha ez így volt eddig, a fenmaradt viszonyok mellett várható ezután is, hogy valamely fontosabb reformkérdésnél az egyik rész a reformot rég magáévá fogta tenni, a mikor a másik rész arra még csak gondolni sem lesz hajlandó. A mi közoktatásügyi kormányunk tehát, t. ház, míg ezek a viszonyok tartanak, az államélet összes köreit érintő nagy kérdéseknél nem számíthat soha az ország egyetemes akaratát kifejező közvéleményre s ennélfogva nem is jöhet soha abba a helyzetbe, hogy a maga eltökélésére azt mondhatná, íme, ebben a kérdésben oly általánossá vált már az ország közvéleménye, oly erővel lépett fel már az egész nemzetnek a reform életbeléptetése iránti követelése, hogy a kormány annak elfogadása és megvalósítása elől többé ki nem térhet. Ily viszonyok mellett Magyarországnak az a minisztere, a ki a közoktatás élén áll, ha megvan valódi államférfiúi érzéke és akarati tehetsége hozzá, hazája érdekeit elhatározó, igazi tettekkel szolgálni, nem vállalkozhatik arra a kényelmes kormányzati szerepre, hogy egy, a nemzet erőviszonyait kiszélesítő s a mellett összpontosító nagy, állami alkotás létesítésének kérdésénél, a milyen a népoktatásnak államivá tétele, a kezdeményezés elmulasztását, az ország egyetemes akaratát kifejező közvéleménynek hiányával fedezhesse. Tisztelt ház! Az államot illethető feladatok legnagyobbja megoldatlanul áll előttünk. A nemzeti államnak intézményes biztosítékait kell a jövő számára megalkotnunk. A magyar államiság eszméje nem maradhat örökösen csak a levegőben röpködő jelszó, annak tartalmat, valóságot is kell már egyszer szereznünk. A tartalom az, úgy alkottassanak meg állami létbiztosságunk összes feltételei, hogy az államélet békés működését az állam jellegével ellentétes törekvések egy oldalról se fenyegethessék. Minden nemzeti öntudatosságra törő nép példájából láttuk, mily kitartóan törekedtek azok államuk belső egységét arra alkalmas eszközök által megszilárdítani, és hogy e végbői okszerű nevelési rendszer útján az állam összes polgárai lelkületében az állam irányábani egységes gondolkozásnak és egységes érzületnek a megformálását tűzzék ki maguknak legközvetlenebb czélul. Ez a megformálás pedig kétségtelen, hogy csak az 82