Képviselőházi napló, 1892. XXIX. kötet • 1896. január 27–február 14.

Ülésnapok - 1892-550

őőO. országos ülés 1896. február 4-én, kedden. 171 adóhivataloknak pedig ezzel nagyon kevés nrankájok lesz, mert csakis az eddigi főkönyvekben egy új rovatot kell nyitni, abba bevezetik a betegápolási költségeket és mint ilyen alapot kezelik. Ezen alapra azután a belügyminiszter utalványozhatja az egyes országos kórházak számláit. Tehát sem munkaszaporítás, sem más iijabb kiadás ebből nem fogna előállani. Midőn azonban 1893-ban az ígért törvényjavaslat be nem terjesztetett — habár meg kell vallanom, az elkészült, láttam magam is — akkor én felszólaltam, kértem, sürgettem annak beterjesztését; kimutattam a belügyminisztériumnál szerzett adatokból, hogy még az alföldi megyék is, például Arad-, Bihar-, Csongrádmegyék a betegápolási költségek c?>ímén, egyharmad, fél lékot vetnek ki, és még ezt sem tudják felhasználni, s egy nevezetes betegápolási alapot létesíttettek, úgy, hogy egyes megyéknek már 60 — 70 ezer forintnyi ilyen betegápolási alapjuk van, addig a felső megyék, mint például Nyitra, Túrócz, Trenesén, Árva, Liptó 6—8—9 százalékot kénytelenek kivetni és ezzel sem képesek a betegápolás költségét fedezni, mert ezek rendkívüli nagy összegekben szerepelnek ezen községekben. Hivatkoztam Liptó vármegye példájára. Már 1893-ban Liptó vármegye csak Budapest fővárosnak 106.000 forinttal tartozott; ha tehát ennek a törlesztésére ötven százalékot vetett volna ki az állami adó után, még azzal sem lett volna képes adósságát kifizetni. És így van ez más vármegyékkel szemben is. Hieronymi Károly akkori t. belügyminiszter úr felszólalásomra adott válaszában azt mondta, hogy ő azért nem terjesztette be azt a törvényjavaslatot, a melyet még gróf Szapáry Gyula készíttetett, mert abban a fizetésre nézve csak három tényező volt felvéve, tudniillik első sorban a beteg, másodsorban a község és harmadsorban a kincstár. Ö azonban szélesebb alapra akarja a törvényt fektetni, a mennyiben negyedik tényezőt is be akar vonni, magát a munkaadót. Az elv helyes, mert hiszen az 187(5: XIII. törvényezikk, a cselédtörvény, az ilyen elven alapszik, a mennyiben a gazda cselédjét, a ki nála megbetegszik, egy bizonyos ideig tartani és ápolni tartozik. Vártam tehát a törvényjavaslat beterjesztésére, csakhogy 1895-bea ismét minisztervál tozás állott be és azon törvényjavaslat beterjesztése ismét elmaradt. Ez indít engem különösen a mai felszólalásra. (Halljuk! Halljuk!) Mivel hallom, hogy a törvényjavaslat készül, vagy talán már készen is van, határozati javaslatot nem akarok benyújtani, hanem ide fordulok, kompetens helyre, az igen tisztelt belügyminiszter úrhoz, és kérem, méltóztassék az általam előadottakat figyelembe venni, különösen a felvidéknek azon jogos kö vetélését, hogy ettől a tehertől, a melyben jóformán nem igazságosan részestíl, megszabadíttassák. Nekünk már az is elég baj, hogy tavaszszal az összes munkaerő az Alföldre vándorol. Példaképen csak az én kerületemet hozom fel, a honnan tizenötezer ember megy el vidékre és ott egy félévet tölt el, úgy, hogy nekünk a nyári hónapokban, a legnagyobb szükségben, nincsen munkáskezünk, és mintán ezek segítettek ott az Alföld bő termését betakarítani, akkor haza jönnek, otthon megbetegedvén, kórházba kerülnek. Az Alföld használta őket, munkájukból hasznot húzott, a fizetség pedig mireánk háramlik. Ez mindenesetre olyan körülmény, a mely megérdemli, hogy az igen tisztelt belügyminiszter úr kellő figyelemben részesítse. Panaszkodtak alföldi t. képviselőtársaim, hogy nagy a pótadó; hiszen nálunk már a betegápolási költség igen növeli a pótadót. Panaszkodtak, hogy pótadójuk 40—50 — 60 százalékot meghalad. Nálunk majdnem átlag 60—90—100 százalék, de mondhatok egy községet, épen az én választókerületemben: Fenyves-Chvojnicza, a hol a pótadó 210 százalék. Ebből még is látszik, hogy mi sokkal inkább vagyunk sújtva, mint az Alföld. Mert ha az Alföld fizet is, van miből, de nekünk nincs miből. Épen azért kötelessége mindenkinek, különösen a felvidéki képviselőnek, hogy ha kerületében képes valamit tenni ezen nagy adók enyhítésére, teljesítse is. Ezt a kötelességet szem előtt tartva, szólaltam fel én is és kérem a t. belügyminiszter urat, hogy ezt a sok viszontagságon keresztülment törvényjavaslatot a ház asztalára mielőbb tenné le. Különben a tételt elfogadom. (Helyeslés jobbfelöl.) Illyés Bálint jegyző: Várady Károly! Várady Károly: T. ház! Most, midőn az egészségügyi vita vége felé közeledik, konstatálni kívánom, hogy a belügyminiszter úr ebből a vitából sem került ki győztesen, mert összes felszólaló t. képviselőtársaim nem tudták felfedezni azt az egységes konczepeziót, azt a tervszerűséget Magyarország egészségügyi viszonyainak vezetésében, a melyet minden minisztertől méltán elvárhatunk. És, t. ház, nem is lehet ezt a tervszerű vezetést még csak elképzelni sem akkor, mikor a t. miniszter úr elismeri jelentésében, hogy a mi közegészségügyi viszonyaink bizony igen mostoha lábon állanak. A t. belügyminiszter úr ugyanis az 1894. évről jelentést terjesztett a ház elé, melyben maga konstatálja azt, hogy az ország 42 vármegyéjében és 7 városában az egészségügyi viszonyok kedvezők nem voltak. Ebből a jelentésből következtetjük^ t.ház, hogy ott, a hol leginkább szükség volna az orvosok szaporítására, tudniillik a vármegyékben az orvosa*