Képviselőházi napló, 1892. XXIX. kötet • 1896. január 27–február 14.

Ülésnapok - 1892-549

154 549. országos ülés 1896. febraár 8-án, hétfőn. helyez a miniszter úr a női tanítóképzőkben a közegészségügy behatóbb tanítására, mint eddig, mert e csatornákon fog népünkhöz átszivárogni mind az a tudás, mely szükséges, hogy az észszerű táplálkozás, lakás, szellőztetés, ragályos betegek elkülönítése stb. javuljanak, melyekre nézve szegény népünknek sok köre még eddig sötétségben leledzik. Tehát közoktatásügyi oldala is van a kérdésnek, mely téren örömmel konstatálom a haladást. Nem csekélylem az ezelőtti t. belügyminiszternek e tekintetben követett erélyét sem. Legyünk róla különben bármilyen véleményben, el kell ismernünk, hogy a ragályozás továbbterjedését erélyes kezekkel tudta meggátolni. Olvastam akkor ellene kifakadásokat, én nem fakadtam ki, örömmel üdvözöltem, hogy a máramärosmegyei vasúti munkások közé Gralicziából behurczolt kolerajárvány továbbterjedését vaskézzel tudta meggátolni, a miből perek is támadtak azért, hogy a Tiszán a tutajozást is megakadályozta. Jól tette, s tán felesleges is kérni az igen tisztelt belügyminniszter urat, — de mégis a jó példa mindig buzdít — hogy elődjének ezt a szigorát kövesse a közegészségügyeknél, nevezetesen, ha hazánknak aránylag magyar fajban gyér népességét járvány fenyegetné, méltóztassék azzal az erélylyel hozzáfogni, melyre dicséretes példát adott volt elődje. Említette a t. előttem szóló képviselő úr a lelenczügyet is, mint a nagyfontosságú teendők egyikét, mely mielőbb megoldásra vár. Tudjuk, hogy e téren társadalmilag is történt egy és más. Vannak meglehetős alapítványok is, melyek kamatai ezen igazán üdvös és emberies czéíra fordíttatnak. Én még csak egy szempontot érintek. Említtetett a magyar fajnak aránylag csekély szaporulata, és mégis veszítünk e téren ott is, a hol ez a csekély szaporulat meg volna. Magyarországban rendszeres lelenczház nem lévén, sok újszülöttet Bécsbe visznek. A nevelési díjakat részint a szülőktől, részint az illetőségtől az osztrák lelenczházak beszedik, és a magyar gyermekeket magyar pénzen osztráknak nevelik. Többnyire Morvaországba adják dajkaságra, és százakra és százakra, következőleg éveken át ezerekre megy azon magyar gyermekek száma, a kik osztrákokká és német nyelvitekké neveltettek azért, mert Magyarországon nincs lelenczház, és így — mondom — fogyasztjuk magunkat, fajunkat ép úgy, mint a Szlavóniába és Oláhországba való kivándorlással, mintha csak mesterségesen törekednénk oda, hogy rosszhiszemű német statisztikusoknak igazuk legyen, a kik — mondom — kiszámították már, hogy a magyar faj mikor fog kihalni. A lakások tiltömöttségét, különösen városokban, érinteni akartam, de mivel az előttem szólott t. képviselő úr ezzel bővebben foglalkozott és példákkal is illusztrálta a budapesti munkás-lakások mivoltát, én erről részletesen nem szólok, mert ismétlésekbe bocsátkozni nem akarok és csak azért ajánlom ujolag a belügyminiszter úr figyelmébe ezt az ügyet, hogy ezen padokról is történjék felszólalás, és mert óhajtom Magyarország egészségügyének fejlődését. Fővárosunk egészségügyi viszonyai épen nem olyanok, hogy összehasonlítva az európai kontinens más nagy városaival, az ide özönlő idegenek és szakférfiak előtt aránylag pirulnunk ne kellene, hogy bizony-bizony utolsó, vagy utolsó előtti helyen áll főrárosunk e tekintetben. Különösen kérem a t. belügyminiszter urat, hogy az úgynevezett pinczelakások kiürítését szigorúan méltóztassék végrehajtatni, mert ezekben rejlik a csirája nagyvárosi betegségeknek és nyavalyáknak, mint a tífusznak és más ragályos betegségeknek. Közelebbről jelentek meg a kimutatások. Elrémül az ember a nyomor azon képének láttára, melyben a fővárosi lakosság legalsóbb osztálya ezen viszonyok közt tengődik. Vaskézzel kell ebbe is belenyúlni. Tudom, hogy a minisztérium itt magánérdeket sért és egyikmásik sógor és koma, a ki háziúr és fővárosi bizottsági tag, nem szívesen veszi, ha az ő házában meglátják a pinczelakást; azt mondja, hogy az asztalosműhely, vagy nem tudom micsoda, de ha éjszaka odamegy az ember, azt látja, hogy nem az, vagy ha nappal az is, éjjel tömve van ez az egészségtelen hely emberekkel. E tekintetben is tehát szükségesnek tartanám azt az erélyt, melyet a járvány meggátlása érdekében Hieronymi volt belügyminiszter úr Máramarosban megmutatott, a fővárosban is melíéktekintet és magánérdek figyelembevétele nélkül kifejteni. Ha lesznek is eleinte, a kik erre a fellépésre felsivalkodnak, vagy nem tudom, mit csinálnak, idővel az elismerés a közhangulatban mégis meg fog jönni és a közegészségügyi állapotok megjavulása lesz a legméltóbb jutalma a belügyminiszter urnak, ha erélyesen és kímélet nélkül jár el. Az orvosi kamarák kérdése is felhozatott. Emlékszem, hogy két-három évvel ezelőtt ezen rovatnál egyik felszólalásomban én is foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Én azok közé tartozom, a kik, bár nem túlvérmes reményekkel, de az orvosi kamarák üdvös voltát mégis elismerem. Hivatkozom az ügyvédi kamarákra, a melyek nálunk szintén idegen intézmény voltak, de mint a következmény mutatja, beváltak és az ügyvédi kar tekintélyét emelték. Ép azért azt hiszem, hogy az orvosi kamarák létesítése is emelni fogja az orvosi kar tekintélyét és elejét fogja venni némely szédelgő orvos visszaéléseinek,