Képviselőházi napló, 1892. XXIX. kötet • 1896. január 27–február 14.

Ülésnapok - 1892-549

549. országos ülés 1896 i. feHrnár S-A*, hétfén. 155 mert azok, a kik visszaélnek és humanisztikus kötelességeiket nem teljesítik, saját kartársai illetékes ítélete által fognak megbélyegeztetni, ép úgy, mint az olyan ügyvédek, a kik visszaélést követnek el, az ügyvédi kamara által szilencziumra ítéltetnek. Ezáltal tehát az orvosi kar tekintélye is meg fog javulni. Ez, t. ház, az én meggyőződésem e tekintetben. A közegészségügyi tanács kezemben levő jelentésének 31. szakaszából azonban olyasmit olvasok, a mi — megvallom — nem nyugtat meg engem ebben a kérdésben. Az országos közegészségügyi tanács ugyanis múlt évi február 14-iki gyűléséből jelentést intézett a belügyminiszterhez, hogy az esetre, ha az orvosi kamarákat tárgyazó törvényjavaslatot szándékoznék a képviselőház elé terjeszteni, azt az országos közegészségügyi tanácscsal megelőzőleg meghányás-vetés végett méltóztatnék közölni. Erre a t. miniszter úr február 23-án leírt a közegészségügyi tanácshoz, kinyilatkoztatván, hogy az orvosi kamarák kérdésében ez idő szerint állást nem foglal, és midőn ez az ügy szőnyegre kerül, alkalmat fog adni a tanácsnak, hogy véleményét nyilvánítsa. Hát, t. ház, ennek a miniszteri rendeletnek a második része mindenesetre helyes, az első része azonban engem aggaszt. Ennyi év óta, a mióta ez a kérdés vajúdik, a t. belügyminiszter úr még nem foglalt állást; még nem jelenti ki, akar-e orvosi kamarákat vagy nem ? Hát nekem az a kérésem, méltóztassék behatóan elővenni már egyszer ezt a hosszú idő óta vajúdó ügyet, a mely nagyon szorosan függ össze a közegészségügy kérdésével, a mely fontos kérdésre nézve én óhajtom, kívánom és kérem, hogy a t. belügyminiszter úr erélyes és hü felügyelő legyen és előmozdítója a közegészségügynek az országban, és ezt a kérdést, mely eme nagyfontosságú ügygyei kardináliter összefügg, méltóztassék megoldani akár jobbra, akár balra, azt gondolom jobbra, azaz hogy létesítsen orvosi kamarákat; de ha nem, akkor is méltóztassék legalább azokat a meggyőző okokat a közvélemény tudtára adni, a melyek őt visszatartják abban, hogy tájékozottak legyünk és évről-évre ne zörgessük hiába ezt a témát, ha remény nincsen reá. így azonban nem tudjuk magunkat tájékozni, a kik ebből üdvös eredményt várunk. A mi már most a gyógyszertárak ügyeit illeti, ez kellemetlen kérdés úgy a belügyminiszterre, mint a képviselők legtöbbjére nézve. A mikor egy gyógyszerészeti engedélyt akarnak itt-ott elérni, kivált a városi képviselők tudják tapasztalatból is jól, hogy mekkora hajsza indul a képviselőkre és azok által a t. miniszter úrra is a legnagyobb mértékben. Hát ettől a hajszától kímélné meg magát a t. belügyminiszter úr és megkímélné a képviselőket is, ha azt az elvet léptetné életbe, a mely Angliára nézve is felhozatott, hogy a gyógyszertárakat szabadiparnak nyilatkoztatná ki. Tudom, hogy itt is több nehézség forog fenn. Felhozatott a t. előttem szólott képviselő úr részéről a felügyelet dolga és a gyógyszertárak állami megszabása. Mind a kettőt elfogadom és én is részemről csak úgy óhajtanám szabadiparrá nyilvánítani a gyógyszerészetet, hogy mint egy fűszeres boltot, bárki nyithasson ilyet, a hol akar; ha megél, jó, ha nem, az ő baja, az ő kínja, de szigorú állami felügyelet mellett való gyógyszerészeiről van szó. A mi pedig a gyógyszerek árának megszabását illeti, az igenis nagyon szükséges, hogy a szegény nép netalán a gyógyszerészek összebeszélése folytán ki ne zsákmányoltassék. Ez által semmi újat nem gyakorolunk, csupán az állam eddigi felügyeletét tartjuk fenn a gyógyszertárakra nézve. Hiszen, t. ház, szabadabb ország nem vagyunk s tán nem is akarunk lenni, mint a boldog Helvéezia, Svájcz. A ki Svájczot ismeri, tudja, hogy e szabad országban nemcsak gyógyszertári, de még a vendéglői üzletrendszer is a világon a legnagyobb mérvben és a legkitűnőbben van kifejlődve, úgy, hogy 3—4 millió előkelő európai és amerikai vendéget tart Svájcz fürdőhelyein és vendéglőiben évenkint, és tudjuk azt, hogy Svájczban a kantonok tanácsa még az étlapok étkeinek árát is revideálja és megszabja, (Helyeslés a szélső baloldalon.) és pedig nagyon helyesen. Szabadság van ugyan Svájczban, de nincs szabad rablás az idegenekkel szemben; azokat óvja maga a hatóság. Ha már most egy oly szabad állam, mint Svájcz, annyira megy a saját jól felfogott érdekében, hogy a kantonok engedélyezik az ételárakat, annál inkább kívánhatunk mi legalább annyit, hogy a gyógyszerészeinél a gyógyszerek árát az állam szigorúan ellenőrizze, ha, mint én óhajtanám, az említett mizériák megszüntetésére a gyógyszertárak nyithatása szabadnak nyilváníttatnék, és ezzel úgy a t. belügyminiszter úr, mint a képviselők és más emberek megkímélve volnának a zaklatásoklól. Több gyógyszertárt nyitnak, mint eddig, nemes verseny keletkeznék és a közönség válogathatna jó gyógyszertárak és kevésbbé jó gyógyszertárak között. A felügyeleti költségeket pedig, mint a hogy az előttem szólott t. képviselőtársam mondotta, fedeznék maguk a gyógyszertárak. Csak egy akadály van, de az sem igen nagy és elhárítható, tudniillik a szenett és öröklött jogok megváltása. Történhetnék ez oly módon, mint a hogy történt az úrbéri váltságnál sokkal nagyobb arányban. Ezt csak példa gya«(!«