Képviselőházi napló, 1892. XXIX. kötet • 1896. január 27–február 14.
Ülésnapok - 1892-548
136 6 * 8 « országos ülés 1896. február 1-én, süombaton. Mivel indokolta ő ezt? Először azzal, hogy nevetségessé tette azon állításomat, hogy egy nevesebb vendégművész felléptetése folytán bizonyos haszon háramlott az intézetre. Hát a t. képviselő úrnak talán nem méltóztatik tudni azt, hogy azon vendégművész a szó szoros értelmében csak mint vendégművész szerepelt, és soha sem gondolt arra senki, hogy azt angazsirozza, de igenis, egy ily kitűnőség, főképen játék dolgában jó példával járhat elö, és határozottan hasznára válik a magyar színművészetnek az által, hogy példáján tanulva és erősödve, egyes t. művészek és művésznők jobb alakításokat állíthassanak elénk. Fenyvessy Ferencz: Az helyes! B. Nopcsa Elek: A pénzügyi hasznot csak azon hírlapi támadásokkal szemben említettem, — és ezt ne méltóztassék feledni, a t. képviselő úr ezt nem méltóztatott mondani — a melyekben az állíttatott, hogy ez által 2800 forint kárt cäináltam. Hát bocsánatot kérek, ha a premisszát méltóztatik megmondani, t. barátom, akkor egészen más színben tűnne fel ez, mint úgy, a hogy talán a t. képviselő úrnak sikerűit is engem állításaival nevetségessé tenni. A t. képviselő úr a személyzetről is beszélt és azt mondta, hogy könnyű Nopesának kimutatni nagy pluszokat és kis pluszokat, hisz elcsapta, — vagy, hogy saját szavaival éljek — elkergette a legnevezetesebb művészeit és művésznőit az operának. No hát, t. képviselőtársam, ebben csalódni méltóztatik. A művészek és művésznők — a mint gondolom, tudni is méltóztatik — szerződéses viszonyban vannak az egyes színházakká], így az operával is, elkergetésről tehát ilyen körülmények között szó sem lehet; de igenis lehet szó arról, hogy egyes nevezetesebb művészek és művésznők — a kik nagyon nehezen pótolhatók — megváltak az operától. Bocsásson meg azonban a t. képviselő úr, ennek nem én, hanem az igazgatóság volt az oka, még pedig nem a mostani igazgatóság, hanem az az igazgatóság, a melytől én örültem, hogy megszabadultam. (Derültség.) Ennek a megszabadulásnak oka pedig az volt, hogy rá akartam kényszeríteni a volt igazgatóságot, hogy ezen határozottan nehezen pótolható művészi erőket pótolja, és miután ezt nem tette, inkább eltávozott maga, mintsem hogy ily nehéz feladatba belefogjon. Ilyennel tehát, kérem a t. képviselő urat, ne méltóztassék engem vádolni. Fenyvessy Ferencz: Hát kit vádoljak? A herczegprimást? (Nagy derültség.) B. Nopcsa Elek: Azt hiszem nem, mert a hcrczegprinjáü nem foglalkozik szinügyekkel. T. képviselőtársam, bár lelkes pártolója a színművészetnek, a szinügyekhez valami nagyon nem ért, mert különben nem mondotta volna, a mit tavalyi beszédére hivatkozva iparkodott kimutatni, hogy előrelátó volt, és tudja, hogy mit csinál, és nem mondotta volna, hogy most az operában egy új német operát, az »Evangelimannt« akarják előadni, a helyett, hogy csak magyar operát adnának, mint a hogy Bartók t. képviselő úr akarja, hogy csak eredeti magyar drámai műveket adjunk elő. Az intendáns feladata nem az, hogy a magyar szín- és énekművészetet tönkretegye, hanem hogy a mennyire teheti, minden áron előmozdítsa. (Úgy van!) Ha pedig ez így vau, ebből be fogom bizonyítani, hogy a képviselő úr csakugyan nem ért a színházi ügyekhez. (Derültség.) Meszlény Lajos: Ilyen jó darabot egyet sem adtak! (Derültség.) B. Nopcsa Elek: Mivel lehet a nemzeti szinművészetet emelni? Csak azzal, ha a nagyközönségnek elfogadhatókká teszszük az előadott darabokat oly eljárással, mely a nagyközönség igazi tetszésétől teszi függővé azon darabokat, melyeket előad, és így a nagyközönség rokonszenvét kell, hogy felköltse azon nemzeti színművészet iránt, melyet mindannyian pártolni és emelni akarunk. A mit tehát a képviselő úr akar, az a forszirozás, a mi abban áll, hogy oly darabokat adnak elő, a melyeket a nagyközönség nem szeret. Ámde mi következik be? Eltekintve attól, hogy a színház a pénzügyi bukás örvényébe jut, az, hogy a nagyközönség ép a forszirozott színművészeti fajt megutálja, és ha esetleg jobb darabokat adnánk is, attól a nagyközönség annyira idegenkednék, hogy még azokat is bizonyos ellenszenvvel fogadná. Ne méltóztassék tehát ilyeneket állítani, mert ez a magyar színművészet, drámairodalom és zeneszerzés igazi sírja volna, melybe hosszú időre el lenne temetve. (Mozgás.) Még csak Nikisch karmester távozására térek rá, a mit nagy bajnak tart a képviselő úr. Én magam is sajnálom ezt a jelentékeny művészt, csakhogy, fájdalom, ő nem oly irányban működött, mely az ő művészetéhez tartozott, mert sokkal kevésbbé volt karnagy, mint a hogy lennie kellett. Ezzel szemben azt állította a t. képviselő úr, hogy nekünk karnagyunk nincs, legalább nincs elsőrangú. Hát kérem, mindenekelőtt kijelentem, hogy Erkel Sándor egészségesnek jelentette magát. Az >?Evangelimann« német müvet fogjuk most előadni, nem mert Bécsben, hanem mert Berlinben, Drezdában, Stuttgartban óriási sikert aratott, a mi mindenesetre bizonyítja azt, hogy a zeneirodalomnak jobb alkotása, olyan, a melyet kötelességszerűen itt is elő kell adnunk, hogy a magyar közönség ezt is lássa. De mindjárt utána
