Képviselőházi napló, 1892. XXVIII. kötet • 1896. január 9–január 25.

Ülésnapok - 1892-540

510, országos ülés 1898. ja uiáriS-áii. c-BÜtörtRköiic 309 ez a jelentés kelt 1893. február 6-án, tehát innen-onnan három év előtt, és daczára annak, hogy ez a kérdés oly fontos és oly égető, s daczára annak, hogy ez a kérdés a megoldás tekintetében oly egyszerű: harmadfél esztendőn keresztül nem tudott a megoldásnak az útján egy lépéssel előbbre haladni, és mindenki kénytelen volt azokat az oly égetően szükséges helyeket a fővárosban még akkor is, de kénytelen még ma is nélkülözni. (Úgy van! jobbfelöl.) Teljesen alaptalan tehát az a vád, mintha én a házat helytelenül informáltam volna. De, t. ház, azt mondja a t. képviselő úr, hogy én nem rossz szándékból, hanem a törvény tiemtudásából tettem ezt, és ő, a ki az első beszédem alkalmával tagadta, hogy az autonómia kérdésében a főváros nem különbözik a többi törvényhatóságoktól, tegnap már arra az álláspontra állott, hogy a tartalom tekintetében mégis nekem van igazam, hanem volt oly szíves jóakarattal, mint más tekintetben is, irányomban, és kitanított arra, hogy a főváros mégis külsőleg a többi városoktól annyiban különbözik, mert főispánja nincsen, hanem kijelölés folytán válasz* magának főpolgármestert, és hogy a virilistáknak a megválasztása vagy térfoglalása a bizottságban nem úgy történik, mint a többi városban és vármegyében. Végtelen hálás vagyok iránt;i, hogy engemet erre az újságra kitanított. De, t. ház, azt mondja ő, hogy a tanácsnak a véleménye nem határozat, az csak vélemény. Hát egy többtagú testületnek, mint a tanács, hogyan születik meg, hogyan jön létre a véleménye ? Hát a tanács nem ugyanaz a fővárosra nézve, a mi az állandó választmány a megyei közgyűlésekre nézve? Szalay Károly: Áz állandó választmány határoz ?! Perczel Dezső belügyminiszter: Hát vájjon nem szavazás útján fejezi ki véleményét? (Nagy zaj a hal- és szélső baloldalon.) Elnök : Kérem a képviselő urakat, ne szóljanak közbe! Perczel Dezső belügyminiszter: Hát vájjon a mi bizottságaink nem határoznak, és nem méltóztatnak minden egyes bizottsági jelentés szövegezésében látni, hogy a kérvény-bizottság, az igazságügyi bizottság stb. ezt meg ezt határozza, és hogy véleményét ily alakban terjeszti a ház elé? Tessék egy ily irományt megnézni; ha a mi bizottságaink — tehát véleményező bizottságok — valamiben megállapodnak, az az ő határozatuk, a mit az elnök enuncziál. Én tehát nem hiszem, hogy a tanács, egy többtagú testület véleménye, úgy repül oda a közgyűlés elé, mintha Minerva fejéből került volna ki. De, t. ház, azon fontos és főkérdésben, a melyben én döntöttem, ha rosszul akartam volna a házat informáhd, bizonyára nem fogadtam volna el Kun Miklós t. képviselő úr határozati javaslatát, nem járultam volna ahhoz, hogy az iratok a ház asztalára letétessenek, nem siettettem volna magam is az ügyre vonatkozó összes adatoknak nyomban és azonnal a ház asztalára való letevésével, hogy mindenki győződjék meg kedve szerint, a tényállásról. A tényállásról röviden ma is csak azt mondhatom, hogy a közgyűlés határozata ellen felebbezett több bizottsági tag. Az a kérdés most már, hogy ezeknek joguk volt-e erre, a mit Polónyi képviselő úr tagadásba vesz, midőn azt mondja, hogy Morzsányi fővárosi bizottsági tagnak és társainak, a kik vele együtt felebbeztek, nem volt joguk, a mennyiben ők nem magánfelek. (Zaj. Elnök csenget.) Hát, t. ház, csakugyan abban a helyzetben vagyok, nrdőn Polónyi Géza képviselő úr oly szíves, hogy engem kitanítani akar a közigazgatási eljárásról és a közigazgatási törvényekről, hogy a görög ifjú mondását kell vele szemben alkalmaznom: »Mester, tanítsd meg előbb magadat!« (Derültség jóbbfelől.) T. ház! Hol van minálunk törvény, a mely különbséget tesz a közigazgatásban a felebbezésre nézve, a jog- és az érdek-sérelem tekintetében? Hol van törvény, a mely gátolja, hogy nemcsak az, a ki jogában sértve van, a ki jogsérelmet szenved, vagy a ki érdekében van sértve, szabadon felebbezhet, hanem annak is, a ki véli és hiszi önmagáról, hogy jogát vagy érdekét sértik, joga van felébbezni? Egész közigazgatási praxisunk, egész judikaturánk ezen épült fel, és nem hiszem, hogy a képviselő úr tud egyetlenegy esetet mondani a százával és ezrével előforduló felebbezések közt, melyek itt a fővárosban, más városokban, vagy a vármegyékben bizottsági tagok által terjesztettek elő, hogy akár az elsőfokban eljáró hatóság, melyhez e felebbezések benyájtattak, akár az a hatóság, mely érdemben intézkedni hivatva volt, a felebbezéseket azon czímen, hogy nem volt joguk, visszautasította volna. (Úgy van! jobbfelöl.) Én, részemről, rendkívül hálás leszek neki, ha egész közigazgatási praxisunkat átkutatva, e tekintetben csak egyetlen-egy példát vagy konkrét adatot fel tud hozni. Most, t. ház, áttérek a második kérdésre, a melyben ő szintén a megyei kormányzat ellen, meg én ellenem, a ki ez idő szerint a megyei kormányzat élén állni szerencsés vagyok, a protekczió vádját iparkodott kovácsolni. Áttérek a Károly-körúti gyógyszertár kérdésére. (Halljuk! Halljuk!) Itt legelőször is tiltakozom az ellen, mintha én valakinek a háta mögé bujkálni akarnék. Ha én preczedensre hivatkozom, nem bujkálok