Képviselőházi napló, 1892. XXVIII. kötet • 1896. január 9–január 25.
Ülésnapok - 1892-532
582. országos ülés 1896. január 14-én, kedden. 9 : ; nemzet között a béke meglegyen, de sajnálattal mondom, hogy az utóbbi zágrábi események, a meiyiknem voltak érdemesek (Ellenmondás a szélső baloldalon.) — ezt hangsúlyoztam és hangsúlyozom ma is — nem voltak érdemesek, hogy azokkal egy nemzetközi vitát itt a házban előidézzenek, megmutatták, hogy ebben csalódtam. De hát vessünk fátyolt arra, a mi történt. Én csak arra utalok most, a mire épen Szederkényi és Beöthy képviselő urak méltóztattak utalni, hogy a bonyolódott viszonyokat és általában a horvát viszonyokat tanulmányozni kell, de sajnálom, hogy a t. képviselő urak a horvát ügyeket már előbb nem tanulmányozták. Mert ha tanulmányozták volna az 1861-iki és az 1865-iki tartománygyűléseknek —akkoriban még tartománygyűléseknek — feliratait a leg felsőbb helyre, azokból meggyőződhettek volna, hogy Horvátország akkoriban a legnagyobb előzékenységgel viselkedett Magyarország irányában, és hogy azokkal a csábításokkal szemben, a miknek a horvát tartománygyíílés — hangsúlyozom, hogy tartománygyűlés, mert akkor országgyűlés nem volt — kitéve volt, hangsúlyozta felirataiban, hogy ő Ausztriával kiegyezésbe lépni nem akar, csakis együttesen Magyarországgal, mert akkor is elismerték Horvátországot szent István koronájához tartozónak s ennélfogva ragaszkodtak ahhoz, hogy csak együttesen Magyarországgal lépnek Ausztriával kiegyezésre. Ebből is látjuk, t. ház, hogy hamisan vádolják a horvát nemzetet azzal, hogy ők magyarellenesen viselkedtek, és csakis önérdekeiket tartották szem előtt. Higyjék el,, ha akkoriban, 1861 ben, Horvátország Bécsbe megy, sokkal többet ért volna el, mint ma itt. (Zaj és ellenmondás a szélső baloldalon.) De nem akart, és épen az a része Horvátországnak, a melyet itt több oldalról hallottam támadni, a határőrvidéki része volt az, a mely a legíűzesebben harczolt azért, hogy ne menjenek a bécsi Reichsrath-ba. Továbbá megemlíttetett, hogy szeretnék változtatni és nem tartják megfelelőnek az itteni horvátországi képviseletet. Én meg azt mondom uraim, hogy a törvényben ez meg van állapítva. Igaz, a törvényt erre nézve meg lehet változtatni, de nem tanácsolom. Addig, uraim, a míg Horvátország azt a megnyugvást nem nyeri, hogy a magyar nemzet a horvátokat nem alárendelt nemzetnek és országnak tartja, jobb, ha e kérdésben a status quo meg nem változik. (Mozgás a szélső baloldalon.) Várady Károly: Minek néz? Angoloknak[? (Zaj a szélső baloldalon. Halljuk! Halljuk!) Josipovich Imre, horvát-szlavon-dalmátországi miniszter: Kérem, én azt hiszem, nagyon nyugodtan hallgattam az urakat, ( Úgy van! KÉPVH. NAPLÓ. 1892—97. XXVIII. KÖTET, Úgy van! jobbfelől. Halljuk! Halljuk!) és nyugodtan veszem és nem is veszem olyan sérelemnek ama kifakadásokat, a melyeket itt hallottam, a melyek csak egyéni nézetek és nem annyira a horvát nemzetnek, vagy a horvát képviselőknek, mint inkább a saját választóiknak szólottak. Adja Isten, hogy az uraknak a választói is észhez térjenek és meggyőződjenek arról, hogy nem jó, ha a magyar ember mindig mindenki irányában úgy felfelé, mint Horvátországgal szemben, úgyszólván mindenkinek hadat izén; sem a kormány, sem a horvátok nem félnek ettől a hadtól, de arra kérem a t. képviselő urakat, hogy erre nézve ne méltóztassék épen mindent a horvátok rovására írni, hanem legelőször is az • ő saját magukviseletét a horvátokkal szemben szem előtt tartani és az ilyen szemrehányásokat abbahagyni. Jó eredménye annak semmi esetre sem lesz, de annak haszna igen nagy lesz, ha elérjük azt, a mire, mióta ez állást elfoglalni szerencsém van, folyton törekszem: hogy a két nemzet között a béke helyreállíttassák. Ennélfogva ezt tanácslom a képviselő uraknak és ajánlom a költségvetés elfogadását. Ugron Gábor: T. ház! Az igen tisztelt miniszter úr Horvátországról szólva, azt mondja, hogy a horvát és a magyar nemzet között a viszonyok nagyon javultak és most legutóbb a zágrábi események következtében azért romlottak meg, mert Magyarországon igen nagy dolognak tekintik azt, a mi Zágrábban történt. Engedjen meg, t. miniszter úr, de 1868 óta Magyarország Horvátországgal szemben a legnagyobb előzékenységgel volt, sőt annyira elnéző volt, hogy a szemét behányta és nem akart látni, (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) Az időtől várta a gyógyulást, várta az időtől azt, hogy kigyógyulnak abból a betegségből, a melybe a grenicser tiszteknek a szelleme és az osztrák kormányzás mérge őket beleejtette, (Úgy van! a szélső baloldalon.) midőn Magyarország ellen folytonosan gyűlöletre tanította és folytonosan lázította. Mit tapasztalunk ? Mi tette Magyarországon a zágrábi királyfogadás alkalmával történt eseményeket oly fontossá? Az, hogy ahelyett, hogy a hosszú türelem után a horvátok a maguk érzelmeiben Magyarország iránt a köteles ragaszkodást érezték volna, oly hangon kezdettek beszélni, oly törekvésekről rántották le a leplet, a mely hang és a mely törekvés Magyarországnak ezredéves történetével ellenkezik és Horvátországnak magának nyoiezszáz esztendős történetével áll homlokegyenest ellentétben. (Úgy van! a szélső baloldalon.) A régi időkben, ha valaki horvát is volt, magyar hazafinak tartotta magát; most, ha valaki magyar hazafinak meri nevezni magát Zágrábban, ez elég arra, hogy a 13
