Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-510

510. országos ülés 1895. november 21-én, csüt&rtCkSn. 6fe vánom, hogy a béke olajágának lengetése sem elég. És, mint törvényhozó, vizsgálni akarom a bekövetkezett és legközelebbi indokokat arra, hogy különösen a lelkészkedő papság felekezeti érzékenysége sértve van-e, és ha igen: intéz­ményeket kérek a kormánytól, melyek kielégí­tik legalább részben — felfogásom szerint — a felekezeti éraékenységet. Nem tehetek róla, mikor nyíltan, őszintén merem felszínre juttatni a bajokat, kijelentem azt is, hogy a felekezetek egyes lelkészei által felhozott sérelmeknek, szervezetükre tekintettel, van valami jogosult­ságuk. Van tehát a kormánynak teendője, van kötelessége, hogy ezen felzúdult állapottal szem­ben a békét legalább egy részről helyreállítani iparkodjék. Hogy félre ne értessem, kijelentem, hogy én egyénileg mint katholikus ember vallás-erkölcsi alapon állok, és különösen szükségesnek tartom a vallásfelekezeti hitélet fölvirágzását ez ország­van, mert különösen tekintve a nép alantas mű­veltségi fokát, én a vallási fogalmakat az er­kölcs fogalmával azonosítottnak tartom, és ezt istápolni mindnyájunknak közös kötelessége. Ezen álláspontnak hangsúlyozása mellett konstatálom, hogy a keresztény felekezeteknél, úgy a pro­testáns, mint a katholikus lelkészeknél, jogosult a panasz abban a tekintetben, hogy anyagi ér­dekeik a reformok folytán sértve lettek. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) A mi pedig a tulajdonképeni intenzív vallá­sosságot illeti itt már különbséget kell tennem a protestáns és a katholikus felekezet között, a mennyiben az egyházpolitikai reformok révén a polgári házasság kötelező kijelentése, ha tekin­tetbe veszem azt, hogy ezentúl nem lesz köteles megjelenni a lelkész előtt a fél, a protestán­sokra nem annyira sérelmes, mint a katholiku­sokra, mert a protestánsoknál az autonómikus szervezetüknél fogva az együvé tartozandóság érzete sokkal jobban van kifejlődve, a mennyi­ben azok a társadalmi téren is érintkezésben vannak, míg a katholikus szervezet szerint az érintkezés a lelkész ós a nép között csak a templomban van meg, azonkívül a lelkész meg­szűnik érintkezni híveivel, azért rá nézve, ha ily fontos aktusnál, mint a házasság a felek nem jelennek meg előtte, elvesztvén a hivőkkel érint­kezési pontjukat, sérelem a polgári házasság életbeléptetése. Ép ezért föltétlen kötelessége a kormánynak gondoskodni arról, hogy a jövedel­mükben megcsonkított szegény protestáns lelké­szek a szükséghez képest sególyeztessenek, de kötelessége gondoskodni a katholikus lelkészkedő papság javadalmazásáról is, s a kongrua rendezésé­nek kérdését soron kívül elő kell vennie. Nem csoda, ha az a 600— 700 forint évi jövedelem­mel biró katholikus lelkész érezve, hogy az egy­házpolitikai reformok által épen az ő jövedelme csonkul, ki a nép hitéletén fáradozik, míg a 10—20—30 ezer forint évi jövedelmet élvező kanonokok, s a száz ezreket élvező püspökök valószínűleg megint a kormány kegyei keresé­sével fogják biztosítani jövendő sorsukat. Másodszor elengedhetetlen kötelessége a kormánynak gondoskodni a másik feltárt baj orvoslásáról is, még pedig a katholikus autonó­mia mielőbbi behozatalával. A katholikus hit­élet lazasága, a vallási közöny, másrészt a lel­készkedő papság viselkedésében mutatkozó eset­leges túlkapások ezáltal szerintem teljesen meg fognak szűnni. A hierarchikus szervezet a múlt­ban megtette kötelességét, de most már evi­denssé kell válnia, hogy a lelkész van híveiért és viszont. Ez egymásra utaltság az egyház közös ügyeinek közös elintézése, a vagyoni vi­szonyokba való beleszólása a világi elemnek sokkal jobban meg fogja erősíteni a hitéletet, mint a mennyire még a legérzékenyebbek sze­rint ia az egyházpolitikai reformok azt meg­csorbíthatták. Azt hiszem, hogy a lelkészkedő papság látva a kormánynak ily irányban való jóakaratú közreműködését, meg fog szűnni állam­és társadalombontó eszméket hirdetni, a feleke­zeti gyűlölség helyét a szeretet hirdetése fogja elfoglalni, s azt hiszem, igazán intenzív, vallásos krisztusi hitélet fog létrejönni. Midőn e teendőkről szólok, nem hagyhatom figyelmen kivtíl, hogy rendkívül fontos köteles­ségek háramólnak azon közegekre is, melyek az egyházpolitikai reformokat végrehajtják. A t. kormány a községi jegyzőkre bízta ezt, és szerintem helyesen, mert közigazgatásunk orga­nizmusában más, e törvények végrehajtására alkal­masabb közeg nincs. De nagy hiba, hogy a jegyzőknek sem kedvük, sem elég idejük e tör­vények végrehajtására. Mióta a jegyzői állás most 24 éve kreáltatott, minden év törvény­hozása oly óriási munkakört rakott a jegyzők vállára, hogy a kormány által reáruházott teendők folytán a jegyző megszűnik a község tisztviselője lenni, s teljesen az állam funkczió­náriusa, habár a községtől húzza is fizetését. A községi jegyző fizetése 24 évvel ezelőtt 400 frtnyi minimumban állapíttatott meg, de akkor még a munkakör egészen más volt. Em­lékezzünk csak a törvényjavaslat tárgyalásakor Deák Ferencz azon emlékezetes mondására, hogy 400 frt egyelőre elég, mert a falúban a nép privát ügyeivel is foglalkozik, és még egyszer annyi jövedelemre tehet szert. Ezen akczidencziák biztosítanak majd kellő megélhetést a községi jegyzőknek, Akkor talán e 400 frt elégséges volt, a munkakör azonban megszaporodván, a privát felek ügyköre is komplikáltabb, úgy, hogy azt a jegyző nem is tudja elvégezni, de még

Next

/
Thumbnails
Contents