Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-521

521. országos ülés 18Ö5. zési törvényt, be fogja látni, hogy a mint ezt tegnap Hodossy Imre t. képviselő ár igen jól és épen a törvény alapján kifejezte, nem lehet hasonlítani Horvátország autonómiáját egy magyar vármegye autonómiájához. Hodossy Imre t. képviselő itrnak némely hivatkozása a törvényekre nem egészen fejezi ki a törvénynek értelmét. így például azt állítja, hogy a kiegyezési törvény nem alaptörvény. Én azonban utalok e tekintetben legelőször a törvénynek kezdetére, a mely az egyezményt, ezekkel a szavakkal iktatja be: »Egyrészrö'I Magyarország országgyűlése, másrészről a Horvát-Szlavon-Dahnátországok országgyűlése közt a köztük fenforgó kérdésekre nézve közös megállapodással egyezmény jővén létre, ezen egyezmény ő császári s apostoli királyi Felsége által is jóváhagyva, megerősítve és szentesítve, mint Magyarország és Horvát-SzlavonDalmátországok közös alaptörvénye iktattatik be.« Ez tehát egészen határozottan mondja, hogy ez alaptörvény és hogy ez csakugyan alaptörvény, bizonyítja a 70. §. is, mely azt mondja, hogy az csak úgy változtatható meg-, ha ehhez azon faktorok járulnak hozzá, a melyek azt alkották, tudniillik Magyarország, Horvátország és a korona. Ez is bizonyítja azt, hogy ez tulajdonképen alaptörvény, mint azt igen jól megjegyezte Thaly Kálmán képviselő úr is, hogy 1848-ban bizonyos határozott egyezmény nem volt, csakis a história és általában a közös szabadság vonzó érzete hozta össze a két nemzetet, a mely annyi századon át küzdött együtt. Bátor vagyok továbbá Hodossy képviselő úrnak egy megjegyzését kiegészíteni. Mikor ő a 65. §. végét említette, azt olvasta fel, hogy »követelni fogjuk annak Horvátországhoz való kapcsolását. E visszacsatolás feltételeire nézve azonban Dalmáczia is meghallgatandó«; de nem olvasta el ezen czikknek az elejét, mely tudtommal így hangzik: »Horvát-Szlavonországok területi épségét Magyarország elismeri s annak kiegészítését előmozdítani igyekezik. Különösen sürgetni fogja ezentúl is, hogy a határőrvidék azon része, mely Horvátországhoz tartozik, s a határőrvidéken levő katonai községek ez országokkal, valamint törvényhozási, úgy közigazgatási és törvénykezési tekintetben is egyesíítessenek; s mint eddig is számos ízben felszólalt ez ügyben, ezentúl is követelni fogja a magyar szent korona jogán Dalmáczia visszacsatolását, követelni fogja annak Horvátországhoz kapcsolását^ Ezt úgy fejtette ki a t. képviselő úr, hogy Dalmáczia tulajdonképen Magyarországhoz tartozik. De itten a 66. §. végén, a hol el van sorolva Horvátország területe, a 11. pont után jön; »végre a mostani Dalmáczia*. Ez is tehát 359 a mostani Horvátországnak integráns részét képezi. Vagyok bátor arra is utalni, a mit Hodossy képviselő úr a horvát miniszternek jogkörére mondott. Jól hozta fel a 44. §. elejét, de ha az 1873. évi XXXIV. tcz. 5. §-aehhez hozzátétetik, világosan kitíínik, hogy milyen viszonyban áll a horvát-szlavón miniszter s a horvát bán a magyar kormányhoz, és ő Felsége személyéhez. Ebben a paragrafusban ki van mondva, hogy milyen módon történjenek a törvények szentesítése végett ő Felségéhez teendő előterjesztések. E szerint a horvát miniszter köteles a horvát bánnak előterjesztését változtatás nélkül ő Felségének előterjeszteni, egyúttal minisztertanács elébe hozni, és ha a minisztertanácsnak ellene ellenvetése van, vagy a horvát minisztei-nek van kifogása, azt külön ő Felségének kell előterjesztenie. Ebből az következik, hogy ha ő Felségének előterjesztetik egy horvát törvény, azt mindenesetre ő Felsége szentesíti az ő ítélete szerint. Ha pedig viszály támad a magyar és a horvát kormány közt: azt első sorban tisztázni kell, és ha nem jönne létre megegyezés, természetesen ő Felsége dönt. Mondhatom, ez alatt a hat év alatt, mióta miniszter vagyok, nem fordult elő oly eset, hogy ő Felségének kellett volna a magyar kormány és a horvát miniszter vagy a horvát bán között dönteni. Ezzel kapcsolatban vagyok bátor az anynyiszor felemlített és a Tibád Antal képviselő úr által interpeíláczió alakjában felhozott azon kérdéssel foglalkozni, mely a magyar horvát állampolgárságot illeti, és engedje meg a t. ház, hogy ennek röviden történetét elmondjam. (Halljuk ! Halljuk !) A miniszterelnök úr is elmondotta volt már azt, de engedje meg a t. ház, hogy ezen némileg az én hatáskörömbe tartozó kérdésre nézve én is megtehessem észrevételeimet, mivel talán én legjobban fogom megítélni tudni a kérdés jelentőségét. (Halljuk! Halljuk!) 1877-ben terjesztetett elő az a községi javaslat, a melyben az a véghatározás volt, hogy •'állampolgár*. Akkoriban a magyar kormány úgy találta, hogy ez a kifejezés nagyon általánosságban van mondva, és nincs elég téve a meghatározásnak, miután előbb a horvát törvényekben, mikor polgárságról volt a szó, mindig azon kifejezés használtatott: horvátszlavón polgárok. Akkor a magyar kormány azt találta, hogy jobban felel meg az intencziónak és a kiegyezési törvénynek, megjegyezvén, hogy akkor még a magyar állampolgárságról szóló törvény nem volt megalkotva, ha előzetesen felveszi a törvényjavaslatba a magyar-horvát állampolgár kifejezést, és ezt ő Felsége az előzetes jóváhagyás megadása alkalmával hangsúlyozta és követelte, hogy a leczeinber 4-én, szerd&n.