Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-521

521. országos ülés 1895. deczember 4-én, szerdán. 355 beken, a németeken, a magyarokon is, és horvátosítani mindezen elemeket. Tudom, hogy a kultusz ügye az 1868-iki törvény értelmében a belügygyei és igazságügygyei egyetemben át van a horvátoknak adva; és itt van a hiba, t. ház, az 1868-iki fehér lapos törvényben, hogy legalább erről nem gondoskodtak azok, a kik ezt a törvényt alkották, mert hogy egy nemzetnek hogyan lehet az érdeke, hogy saját fiait, magyar nyelvű származékait el engedje horvátosítani, azt én megfogni, megvallom, nem bírom; és annál inkább, minthogy a Dunántúl legtermékenyebb virágzó vidéket sok csapás érte, a Balaton mellékén a filloxera elpusztította, a kivándorlás mind nagyobb arányokat ölt, a magyar faj mindinkább megy át Szlavóniába, hogy ott ránk nézve elvesszék. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Magam tapasztaltam, az első generáczió, a ki kiköltözik, az még magyar, de gyermekei már csakis horvát nyelven tanúinak az iskolában; egy kicsit otthon a szüleitől még tanul magyarul beszélni. Magam kérdeztem a hazajövő gyermeket Pozsegamegyében: »Mi vagy te fiam?« Azt mondta: »Magyar is, rácz is«; az apja meg azt felelte: Magyar. »Hogyan tanaifok az iskolában?* »Ráezul.« »Hát a gyermekekkel hogyan játszol odakünn ?« »Ráczul.« Csak otthon a szüleivel beszél magyarul. Már ez, a mire felnő, tisztán horvát lesz, és a következő nemzedék már csak mesében hallja, hogy ősei valaha magyarok voltak. Nos, hát ennyire menni a nagylelkűségben, t. ház, mint a mennyire mentek 1868-ban azok, a kik ezt a kiegyezési törvényt csinálták, azt gondolom, mégis politikai hiba volt. (Ügy van! a szélső baloldalon.) De megtették, tehát ma így vagyunk. Azonban azokkal az eszközökkel, a melyekre utalt Hodossy t. barátom, valamit legalább segíteni lehet. A magyar kormány, ha akarja és tudja befolyását érvényesíteni a horvát kormányra, ebből a szempontból a bajokon segíthet, valamint hogy az egyházkerületi beosztásokat is, a pécsi püspökségnek oda beszögellését és a dunántúli és dunáninneni református egyházkerületeknek oda beszögellését én nem bolygatnám meg, hanem hagynám, a mint azok történelmileg képződtek, mert így legalább ezen magyar püspököknek némi befolyásuk van, ha más nem, egyházi téren, az ottani magyarságnak a megmentésére; de igen kérném a t. magyar kormányt is, hogy terjeszsze ki a figyelmét erre, és legális utón, törvényszerűen az 1868 : XXX. tcz. erejével és hatályával iparkodjék megmenteni az elenyészéstől az ottani magyarságot. Én nem mondom, hogy azok meg ne tanuljanak horvátul, szerbül, én is sajnálom, hogy nem tudok, én bizony szeretnék tudni, minél több nyelvet tud az ember, annál több ember, azt lehet mondani; hanem legalább az anyanyelvüket ne veszítsék el, ne legyenek kénytelenk megtagadni magyar mivoltukat. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Hiszen csak méltányosságot követelek, t. horvát képviselőtársaim, mert lám, a Muraközben szabadon tenyésznek a horvát iskolák; Somogyban is, itt vannak somogymegyei képviselőtársaink igazolhatják, hogy a Dráva mellett szintén nem egy horvát nyelvű népiskola van; senki se bolygatja, senki se bántja Őket, meghagyják horvát tannyelvüket, s így van ez, úgy tudom, Baranyamegyében is. Ne méltóztassanak tehát a mi magyar iskoláink elé se akadályokat gördíteni ottan túl a Dráván. GyurkoviCS György: Hiszen szaporodnak már a magyar iskolák! Thaly Kálmán: Szaporodnak, igen, de csak nagyneliezen lehet erőszakolni egy-egy helyet, például Daruváron lehetett igen nagy bajjal. Nos, t. ház, történeti visszapillantással vázoltam, hogy ezeréves együttélés alatt csak kétszer sikerűit a két nemzetet egymás ellen háborúra indítani; vázoltam azt is, hogy a horvátok semmit sem nyertek ezen háborúkkal, hogy a magyarságot megtámadták; sőt határozottan vesztettek, ellenben mi nem emlékezvén meg erről a kétszeri összeháborodásról, de nagyon is megemlékezvén a nyolczszázados, ezeréves egybeolvadásról, a melynek példáit a Frangepánok, a Zrínyiek, a Draskovicsok stb. történetének előadásával vázolni az imént volt szerencsém, mint mondom, erről megemlékezvén, nyújtottunk nekik baráti jobbot 1868-ban, és olyan szabadalmakat, olyan kiegyezést adtunk nekik, a milyet a csehek örülnének, ha a németektől kaphatnának. És mi ezért a hála, mi ezért az elismerés irántunk Zágrábban? Az, hogy Bécs mellett demonstrálnak, a magyar zászlót pedig elégetik. (Ellenmondás a horvát képviselők részéről.) Engedelmet kérek, azt kiabálták, hogy: »Zsivio hrvatszki Kral! Pcreat magyarszki.« (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Tessék megezáfolni! Ezt kiabálták a Jellasich szobránál. Egyenes kihívás az, hogy Jellasich, a kit itt csak futni láttunk, kardját mutatja Magyarország felé. Ehhez vitték a magyar zászlót elégetni, a ki életében egyet se tudott csalában megszerezni, annak a lábai elébe vitték a magyar zászlót elégetni. Itt van a horvát zászló felettünk, a hol tanácskozunk, ott van a főrendiháznál is, mikor ülést tart, még pedig ott a magyarral egyenlő nagyságban. Jutott eszébe Budapesten valakinek betintázni, vagy elégetni ? Senkisein oly éret45*