Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.
Ülésnapok - 1892-513
513. országos ülés 1895. november 25-én, hétfőn. 135 el, tehát a büntető törvénykönyvnek, a bíróságnak vele semmi keresete sincs. (Élénk derültség a szélső baloldalon.) Ha ilyenek történhetnek, akkor ne áltassuk magunkat, hanem nézzünk szemébe annak, hogy igenis, durva erőszakkal van dolgunk. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Engem ebben csak egy vigasztal: az, hogy van egy örök törvény: ha a miniszterelnök úr az ő hatalmát alkalmazza, ép oly joggal utalunk mi arra, hogy mégis csak mi volnánk többen a választók, higyje meg a t. miniszterelnök ár, hogy ha erre a térre lépünk, akkor a következés mindenkire nézve kedvezőbb lehet, mint a milyen lenne reá nézve. (Igaz! Úgy van I a szélső baloldalon.) Én odáig is elmegyek s elhiszem a miniszter úrnak, hogy nincsenek meghamisítva azok a jegyzőkönyvek, csak erősebben vannak kezelve, De hát ez mit jelent? Ez nem jelenthet egyebet, mint hogy a vagyoni és intellektuális tőkének fogyatékán vagyunk, mert a választók számának oly aránytalan kevesbedése kizár minden más lehetőséget. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Én bizonyos tekintetben még azt sem akarom kétségbe vonni, hogy ma több vagyon halmozódott össze Magyarországon, mint ezelőtt 10 esztendővel. Ámde szabad-e kormánynak behunyt szemmel néznie azt, hogy a mennyire az általános vagyonosodás szaporodott, annyira megzavartatott a vagyon helyes megosztása, hogy míg a vagyon mindig kevesebb és kevesebb kézbe kerííl, addig a valóságos szegénység ijesztő mérveket ölt. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Bocsásson meg nekem t. képviselőtársam, Pap Géza, de szánandó, mikor a mai, majdnem kétségbeesett vagyoni viszonyok közt azt mondják, van ennek a bajnak egy szanálása, és ez az, hogy a kubikosokat tanítsuk meg, keressenek nyáron annyit, hogy télen is megélhessenek belőle. Mintha ezt a tanácsot már valahol hallottam volna, még pedig fordítva, és pedig alighanem mikor a hangya a tücsöknek adta a tanácsot. Azzal lehet Magyarország vagyoni viszonyain segíteni, hogy a kubikos mikor dolgozik ? Talán magyarázni sem kell, hogy Magyarországon a mezőgazdasági munkások egyik legnagyobb baja, melyet okvetlenül elhárítani kell, ha nem akarunk végveszélyt előidézni, hogy az év legnagyobb szakában munkát abszolúte nem kapnak. (Igaz! Úgy van! a szélső báloldalon.) Tanácsoljuk annak a munkásnak, hogy dolgozzék és munkát nem adunk neki. Ha valami jellemezheti a t. kormánynak politikáját, pedig gondolom, Pap Géza képviselőtársam, ki a túloldal vezérszónoka volt, képviselte ezt a politikát, jellemzőbb képviselet nem kell. T. ház! Talán már hosszúra is nyúlt beszédem, (Halljuk! Halljuk!) de Josipovich t. képviselőtársamhoz van egy szavam, és ez az, hogy valóban jobban esett volna nekem és számosnak közülünk, ha azon talán nem is helyes államjogi fejtegetések helyett beszédében kissé több melegséget találtunk volna. Én azt hiszem, hogy ha ő azt mondja nekünk, szeressük mi Horvátországot áldozatok árán is, talán nem veszi tőlem rossz néven, ha én ezt visszafordítom és azt mondom, szeressen minket Horvátország legalább az áldozatokért. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Azt mondja a t. képviselő úr. ne kics*nyeljük Horvátországot, mert Horvátország lehet még az a kis egér, mely a, szunnyadozva megkötözött oroszlánt köteleitől megszabadítja. Azt mondom én, hogy az a kis egér ne menjen az ő hatáskörén túl, ne iparkodjék azon, hogy segítőtárs legyen azon kötelékek megalkotásánál. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) És én azt mondom, ha már annak a kis egérnek megvannak jó szándékai, ébreszsze fel velünk együtt az alvó oroszlánt előbb, mintsem ellenségei megérkeznek, hogy megkötözzék ! (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Azt mondja t. képviselőtársam, hogy javultak a viszonyok, pedig mi, kik azon részen lakunk, hol az érintkezés mindennapos, mi látjuk az elijesztő mérvű elhidegűlést. És aztán akár tetszik, akár nem tetszik, tapasztalásból beszélek, t. ház, épen a báni kormányzat egyik oka annak, a miért ez az elhidegülés bekövetkezett. Hiszen nekünk alkalmunk van évről-évre, hónapról-hónapra útjában kisérni ezt az elhidegűlést. (Halljuk! Halljuk!) A míg először esak egy pár izgató, a kit még saját társai is kinevettek, volt magyarellenes, ma már kekövetkezett az az idő, midőn, hogy úgy mondjam, az egész népesség Magyarország ellensége lett. Igen, csak néhány éve barátunk volt a horvát köznép, a magyar és horvát testvér volt egymással. Ma az ellenséges indulat ijesztő mérveket ölt. Hogy példára hivatkozzam, alig egy heíe, választóim egyike, a ki szintén horvát, panaszkodott, hogy a kapronczai vásárra menvén, midőn ott venni akart, horvát polgár ismerősei mentek elébe és azt mondták : »Mit keresel te itt, te magyar ? Ez Horvátország, neked még itt a vásáron sincs jogod vásáraim?« (Eyy hang a szélső baloldalon : No, ez szép dolog, ez szép közhangulat!) Mikor a közhangúlat ilyen, (Egy hang a szäső baloldalon : Elég szomorú !) akkor ne beszeljünk arról, hogy Horvátországban a viszonyok javultak.
