Képviselőházi napló, 1892. XXV. kötet • 1895. április 1–május 29.
Ülésnapok - 1892-479
479. országos ülés 1895. májas 21-én, kedden. 295 rosokkal versenyezni; akkor, mikor viszont Románia a maga részéről óriási áldozatokat hoz, hogy Galacz és Braila szuperioritásnkat fen tarthassák: akkor nem lehet oly kicsinylőleg nyilatkozni arról, hogy mi — kiknek végre is szintén van némi közünk az Aldunához — Orsovát kikötő várossá alakítani akarjuk. Ámde a törvényhozásnak szabadságában áll ennek a kikötőnek a kiépítését elhatározni, vagy azt elvetni; de igazság szerint senkinek sem áll szabadságában, hogy azt az egy millió forintot, mely erre a czélra kéretik, úgy állítsa oda, mint túlkiadást az eredeti tervvel szemben. A harmadik elem, a melylyel számolni kell, az a 2,400.000 forint, mely most oly munkákra irányoztatik elő, melyek a kis Vaskapunál, Szviniczánál és az Jucz-zuhatagnál a hajózásnak biztosítása és könnyebbsége érdekében végrehajtandók. Ezen munkákra nézve még egyetlen lépés sem történt, tisztán a törvényhozás elhatározásától függ azoknak elfogadása vagy elvetése. Mint negyedik elem felemlítendő a költségeknek az a csoportja, mely előre nem látott kiadásokra, és tulajdonképen nem is szabályozási ezélokra, mint felügyeletre, épületekre, leszámolásra stb. felvétetik. Végül mint utolsó elem felemlítendő 3,280.000 forint, mely időközi knmatokra számíttatik egészen az 1898-ik év végéig, és mely szintén a hajódíjak által törlesztendő Összeghez csatoltatik. Nem igazságos tehát, mikor a mérleg csak úgy sommásan állíttatik fel, és az mondatik, hogy az eredetileg kilencz millió forinttal előirányzott szabályozás 18,600.000 forintba kerül. Mert ebből a 18 600.000 forintból levonandó: 1. 1,600.000 forint, melyet a törvényhozás a Vaskapu-csatorna lemélyítésére megszavazott; 2. 1,000.000 forint az orsovai kikötő építésére ; 3. 3,280.000 forint, mely időközi kamatvkért számíttatik; 4. 950.000 forint, mely tulajdonképen nem szabályozási ezélokra és előre nem látott költségre van felvéve és 5. 75.000 arany forint, mely Szerbiának mint kárpótlás fizettetett. Csak az ezek után fenmaradó összeg az, a mi tulaj donképen a szabályozás számlájára írható, és ebből is 2,400.000 forint oly munkálatokra esik, melyeknek kivitelére nézve most kéretik ki csak a törvényhozásnak beleegyezése. Ezeket kívántam, t. ház, az igazság érdekében és oly czélból, hogy a kérdés kellőképen tisztáztassék, felemlíteni. Most pedig áttérhetek magának a törvényjavaslatnak bírálatára. Arra a kérdésre, vájjon szükséges és helyes volt*e a szabályozási progranimnak általam jelzett kibővítése, határozottan igennel merek válaszolni. A költségeknek azon nagy növekedése, melyet konstatáltam, kétségkivííl komoly jelenség, és mint a pénzügyi bizottság előadója legkevésbbé érzem magam hivatva, hogy a nagyobb költekezéseknek e helyről szószólója legyen. Mindamellett ki kell emelnem, hogyha megmaradtunk volna az eredetileg megállapított keretben, akkor is körülbelül eleget tettünk volna az Európával szemben elvállalt kötelezettségeknek, de kétséges lett volna: először is, vájjon ily tökéletlen berendezés mellett lehetett-e volna kilátás arra, hogy költségeink a szedendő hajódíjakból valaha megtérüljenek, és meg kellett gondolnnnk azután azt, hogyha a munkának ily befejezésével eleget teszünk is a nemzetközi szerződéseknek, de bizonyára nem teszünk eleget a magyar forgalom igényeinek. Előttünk tehát úgy állott a kérdés, hogy ezt a nagy müvet olyképen fejezzük-e be, hogy czéljainak megfeleljen, és hogy első sorban a magyar forgalmat emelje, vagy pedig csonka müvet alkossunk, mely a mi érdekeinket nem szolgálná, és a mellett a parti államoknak örökös reklamácziókra szolgáltatott volna okot. Ily körülmények között nem határozhatta magát másra, mint a munka kibővítésére, és ennek a nagyobb munkának a befejezését czélozza a jelen törvényjavaslat. A most igénybe vett kölcsönnek kamat- és törlesztési járulékainak fedezésére tudvalevőleg a nemzetközi egyezmények értelmében részünkre a díjszedési jog biztosítva van. Magától értetik azonban, hogyha a hajódíjakból befolyó összeg valamely esztendőben nem kerülne ki, a hiány Magyarország javára íratik, és a díjszedési jog a 90 esztendőn tál is megmarad, mindaddig, míg az egész összeg törlesztve nem lesz. A törvényjavaslat financziális részére nézve csak azt kívánom kiemelni, hogy ily kölesön Magyarországon még nem köttetett. Az a tény, hogy lehetségessé vált törlesztéses aranyköicsönt 4°/°-on alul biztosítani, mindenesetre pénzügyi kormányz tunknak egyik nagy sikerét jelenti, melyet hallgatással mellőzni nem volna méltányos. Ez a siker egyáttal biztosítéka az európai pénzpiaeznak financziális konszolidáltságunkba vetett állandó bizalmának is. Ezek után, t. ház, nem foglalkozom a kérdésnek közgazdasági részével. Helyes volt-e a Vaskaput szabályozni vagy sem, ebben a tekintetben a törvényhozás akkor határozott, mikor az 1888: XXVI. tcz.-et megalkotta. Végre is örök időkre a Vaskapu szabályozását elhalasztani lehetetlen volt, és csak azon kérdés állott előttünk, vájjon mi akarjuk-e szabályozni, vagy pedig más dunai állam, például Ausztria vagy Románia vállalja el a nemzetközi megbízatást?