Képviselőházi napló, 1892. XXV. kötet • 1895. április 1–május 29.

Ülésnapok - 1892-479

479. országos ülés 1895. májas 21-én, kedden. 295 rosokkal versenyezni; akkor, mikor viszont Románia a maga részéről óriási áldozatokat hoz, hogy Galacz és Braila szuperioritásnkat fen tart­hassák: akkor nem lehet oly kicsinylőleg nyi­latkozni arról, hogy mi — kiknek végre is szintén van némi közünk az Aldunához — Or­sovát kikötő várossá alakítani akarjuk. Ámde a törvényhozásnak szabadságában áll ennek a kikötőnek a kiépítését elhatározni, vagy azt elvetni; de igazság szerint senkinek sem áll szabadságában, hogy azt az egy millió forintot, mely erre a czélra kéretik, úgy állítsa oda, mint túlkiadást az eredeti tervvel szemben. A harmadik elem, a melylyel számolni kell, az a 2,400.000 forint, mely most oly munkákra irányoztatik elő, melyek a kis Vaskapunál, Szviniczánál és az Jucz-zuhatagnál a hajózásnak biztosítása és könnyebbsége érdekében végre­hajtandók. Ezen munkákra nézve még egyetlen lépés sem történt, tisztán a törvényhozás el­határozásától függ azoknak elfogadása vagy el­vetése. Mint negyedik elem felemlítendő a költ­ségeknek az a csoportja, mely előre nem látott kiadásokra, és tulajdonképen nem is szabályo­zási ezélokra, mint felügyeletre, épületekre, le­számolásra stb. felvétetik. Végül mint utolsó elem felemlítendő 3,280.000 forint, mely időközi knmatokra szá­míttatik egészen az 1898-ik év végéig, és mely szintén a hajódíjak által törlesztendő Összeghez csatoltatik. Nem igazságos tehát, mikor a mérleg csak úgy sommásan állíttatik fel, és az mondatik, hogy az eredetileg kilencz millió forinttal elő­irányzott szabályozás 18,600.000 forintba kerül. Mert ebből a 18 600.000 forintból levonandó: 1. 1,600.000 forint, melyet a törvényhozás a Vaskapu-csatorna lemélyítésére megszavazott; 2. 1,000.000 forint az orsovai kikötő épí­tésére ; 3. 3,280.000 forint, mely időközi kama­tvkért számíttatik; 4. 950.000 forint, mely tulajdonképen nem szabályozási ezélokra és előre nem látott költ­ségre van felvéve és 5. 75.000 arany forint, mely Szerbiának mint kárpótlás fizettetett. Csak az ezek után fenmaradó összeg az, a mi tulaj donképen a szabályozás számlájára írható, és ebből is 2,400.000 forint oly mun­kálatokra esik, melyeknek kivitelére nézve most kéretik ki csak a törvényhozásnak beleegyezése. Ezeket kívántam, t. ház, az igazság érde­kében és oly czélból, hogy a kérdés kellőképen tisztáztassék, felemlíteni. Most pedig áttérhetek magának a törvényjavaslatnak bírálatára. Arra a kérdésre, vájjon szükséges és helyes volt*e a szabályozási progranimnak általam jel­zett kibővítése, határozottan igennel merek vá­laszolni. A költségeknek azon nagy növekedése, melyet konstatáltam, kétségkivííl komoly jelen­ség, és mint a pénzügyi bizottság előadója leg­kevésbbé érzem magam hivatva, hogy a nagyobb költekezéseknek e helyről szószólója legyen. Mindamellett ki kell emelnem, hogyha meg­maradtunk volna az eredetileg megállapított keretben, akkor is körülbelül eleget tettünk volna az Európával szemben elvállalt kötelezett­ségeknek, de kétséges lett volna: először is, vájjon ily tökéletlen berendezés mellett lehetett-e volna kilátás arra, hogy költségeink a szedendő hajó­díjakból valaha megtérüljenek, és meg kellett gondolnnnk azután azt, hogyha a munkának ily befejezésével eleget teszünk is a nemzetközi szerződéseknek, de bizonyára nem teszünk ele­get a magyar forgalom igényeinek. Előttünk tehát úgy állott a kérdés, hogy ezt a nagy müvet olyképen fejezzük-e be, hogy czéljainak megfeleljen, és hogy első sorban a magyar forgalmat emelje, vagy pedig csonka müvet alkossunk, mely a mi érdekeinket nem szolgálná, és a mellett a parti államoknak örö­kös reklamácziókra szolgáltatott volna okot. Ily körülmények között nem határozhatta magát másra, mint a munka kibővítésére, és ennek a nagyobb munkának a befejezését czélozza a jelen törvényjavaslat. A most igénybe vett kölcsönnek kamat- és törlesztési járulékainak fedezésére tudvalevőleg a nemzetközi egyezmények értelmében részünkre a díjszedési jog biztosítva van. Magától értetik azonban, hogyha a hajódíjakból befolyó összeg valamely esztendőben nem kerülne ki, a hiány Magyarország javára íratik, és a díjszedési jog a 90 esztendőn tál is megmarad, mindaddig, míg az egész összeg törlesztve nem lesz. A törvényjavaslat financziális részére nézve csak azt kívánom kiemelni, hogy ily kölesön Ma­gyarországon még nem köttetett. Az a tény, hogy lehetségessé vált törlesztéses aranyköicsönt 4°/°-on alul biztosítani, mindenesetre pénzügyi kormányz tunknak egyik nagy sikerét jelenti, melyet hallgatással mellőzni nem volna méltá­nyos. Ez a siker egyáttal biztosítéka az európai pénzpiaeznak financziális konszolidáltságunkba vetett állandó bizalmának is. Ezek után, t. ház, nem foglalkozom a kér­désnek közgazdasági részével. Helyes volt-e a Vaskaput szabályozni vagy sem, ebben a tekin­tetben a törvényhozás akkor határozott, mikor az 1888: XXVI. tcz.-et megalkotta. Végre is örök időkre a Vaskapu szabályozását elhalasz­tani lehetetlen volt, és csak azon kérdés állott előttünk, vájjon mi akarjuk-e szabályozni, vagy pedig más dunai állam, például Ausztria vagy Románia vállalja el a nemzetközi megbízatást?

Next

/
Thumbnails
Contents