Képviselőházi napló, 1892. XXV. kötet • 1895. április 1–május 29.

Ülésnapok - 1892-474

474. Országos ülés 1895. május 10-én, pénteken. 257 tudtuk, ennek látára egy jegyzéket intézett a közös külügyminiszterhez, a melyben előadva a helyzetet, kérte az ő véleményét. Itt megállok egy per ezre és azt mondom, hogy ezzel a miniszterelnök úr nemcsak, hogy eleget tett egy bizonyos courtoisienak, de szerintem tálment azon a kereten, (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) a melyet még fennálló törvények is neki megengednek. (Igaz! Úgy van! a bal- és szélsőbáloldalon.) Igen természetes, hogy a magyar kormányelnöknek értesítenie kell a közös külügyminisztert az általa tenni óhajtott lépésekről, de véleményt kérni tőle olyan dologban, mely nem közös külügy, hanem Magyarországnak sajátlagos külügye, (Úgy van! a szélső baloldalon.) ezt neki nem volt szabad tennie. (Élénk helyeslés a szélső báloldalon. Közbeszólások balfelől.) Nem szükséges figyelmeztetni . . . (Zaj.) Elnök: Helley képviselő urat rendreutasítom. Helfy Ignácz: . . . önöket a túlsó oldalon, hogy az önök által kedvelt, az önök által folyton védelmezett, általunk megtámadott és megtámadandó 1867 ik évi XII. tcz. 8. §-ában világosan meg van téve a megkülönböztetés olyan külügyek között, a melyek mindkét államnak összes, együttes külügyi érdekeit érintik és azok közt, a melyek csak Magyarország külügyét képezik. Megtette. Pár nap múlva megjelent egy bécsi kőnyomatosban egy communiqué, a mely oly durva sértéseket tartalmazott a minőkre példát alig tudok, különösen akkor, mikor diplomacziai emberről van szó, a ki épen a diplomacziai jártasságból akar másoknak leczkét adni. (Igaz ! Ugy van! a szélső baloldalon.) Értem azt, hogy valaki fölindulásban. Úgy látszik, hogy annak a »Politisehe Correspodenz«-nek ez a kíméletlen durva támadása, a mely nemcsak minden jó hazafiban, de minden tisztességes emberben a felháborodás érzetét ébresztette, (Felkiáltások a baloldalon és középen: Dehogy! Derültség és zaj. Halljuk! Mailjuk! szélső baloldalon.) úgy látszik, hogy ez a communiqué még a mi igen sokat tűrni tudó miniszterelnökünket is kihozta a flegmájából. Sebbel-lobbal, atilla, frakk és rendjel nélkül felrohant Bécsbe. (Derültség a szélsőbalon. Halljuk ! Halljuk!) Felment Bécsbe, igen helyesen, hogy szatiszfakeziót nyerjen. És mi történt ? Megint oly dolog, a mit én a magam részéről — pedig meglehetősen öreg ember vagyok — szintén legelőször hallottam életemben. A magyar miniszterelnök felment Bécsbe és teljes 24 óráig nem kerülhetett ő Felsége színe elé. (Úgy van! Úgy van! a szélső báloldalon. Mozgás.) A mennyire én ismerem az alkotmányos szokásokat, a monarchiákban is létező etikettet, azt tudom, hogy a miniszterelnöknek mindig van KÉPVH. NAPLÓ í 892—97. XXV. KÖTET. szabad bejárása a királyhoz, mert azt ő Felsége nem is tudhatja, csak maga a kormányelnök tudja megítélni, mikor van okvetlenül szüksége rá, hogy a koronával érintkezzék. Ez volt az újabb arezulütés. De a rákövetkező napon is — mint az összes lapokból tudjuk — reggel még nem a magyar miniszterelnök, ki már 24 óra óta várakozott, nem ő volt az első, kit ő Felsége fogadott, hanem fogadta előbb gr. Kálnoky közös külügyminiszteri;, és csak azután került rá a sor a t. miniszterelnök úrra. Hogy ott mi történt, természetesen azt én nem tudhatom, csak azt tudom, a mi nyilvánosságra került, hogy ő Felsége azon kívánságnak adott kifejezést, hogy a dolog barátságos úton egyenlíttessék ki. A miniszterelnök úr reálépett erre a térre, szerintem eléggé hibásan, mert szerintem a kormányelnök úrnak teljes szabadságában áll az ő magánügyében, egyéni dolgában ő Felségének a kívánatára kibékülni akárkivel, de mint Magyarország miniszterelnökének első hivatása az ő állásának és Magyarország külön közjogi állásának érvényt szerezni mindenben. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Megtörtént ; a t. miniszterelnök úr hazajött (Halljuk! Halljuk!) és előre lett terjesztve a hir a folyosókon, utczäkon és mindenütt, hogy fényes szatiszfakezió adatott, (Élénk derültség és mozgás a szélső baloldalon.) és mikor válaszát itt a a házban (Zaj. Elnök csenget.) gr. Apponyi Albert interpellácziójára megadta, lesttik azt a fényes szatiszfakeziót, de az egészből csak anynyit tudtunk meg, a mennyi a közte és közös külügyminiszter közt váltott jegyzékben foglaltatik. Hát engedelmet kérek, t. miniszterelnök úr, az, a mit ott felolvasott, az nem szatiszfakezió, hanem önigazolás volt és mint ilyenre, igen helyesen hivatkozhatott. Igazolása volt ez a miniszterelnök úrnak annyiban, a mennyiben be lett bizonyítva, hogy a külügyminiszter a kormánynak azon álláspontját, hogy a nunczius túllépte itteni látogatása alkalmával a kellő határt, a lehető legerélyesebb, mondhatni: kíméletlen hangon konfirmálta, a mennyiben kijelentette, hogy szerinte is határozottan tapintatlan volt a nunczius eljárása. Igen ám, de a mily mérvben igazolta a t. miniszterelnök úr állítását e tekintetben, ugyanabban a mérvben még* síilyosabbá tette a »Politische Correspondenz«-ben ellene irányzott támadást. (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) Mert az a külügyminiszter, a kiről kiderül, hogy ő maga csakugyan teljesen osztozott a magyar kormánynak felfogásában a nunczius eljárása iránt, közzétesz egy kommünikét, a melyben azt a kérdést veti fel, hogy mi jogosította fel a kormány elnököt íárra az állításra, hogy a külügyminiszter magáévá 33