Képviselőházi napló, 1892. XXV. kötet • 1895. április 1–május 29.

Ülésnapok - 1892-471

210 471. országos ülés 1895. május 4-én, szombaton. volna felszólalnom, sikerűit meggátolnom, hogy János királyt a koronás magyar királyok sorából kihagyják, és az erdélyi fejedelmek sorába tuszkolják. Hanem azután történetíróknak, az én csekélységemnek is tudomására jutván a dolog, fellázadtunk e történeti igazságtalanság ellen, s megmondtuk, ue legyünk Habsburgabbak a Habsburgoknál. Mert Ferdinánd király maga is elismerte János királyt, és a maga mauzóleumában a magyar királyok sorában előbb jön János király, s azután Ferdinánd. Sikerült is ott azt a nagy hatalmi intéző urat erről meggyőzni, s így János király nem fog száműzetni a magyar királyok sorából. Ezt csak jellemzésül hoztam fel, mert tartok tőle, hogy a történelem rovására a túllojalitás és servilizmus fog terjeszkedni. Távol van tőlem, mintha nem lojalitással akarnék hódolni mindazon magyar királyok emlékének, a kik szent István koronáját viselték fejükön, habár közűlök némelyik vissza is élt jogával. Csak I. Leopoldra kell például emlékeznünk. Nem szívesen látnám, bármennyit írtam is ama korról, és bármennyi irtózatos dolgot ismerek belőle, hogy a hajam szála is égnek áll tőlük, mondom, nem szívesen látnám, ha I. Leopold kihagyatnék, mert hisz uralkodása alatt történtek fontos alkotmányjogi lépések, például a királyság örökösödésének statuálása törvényben stb. Mérséklem egyéni érzetemet, sőt közjogi felfogásomat is a történelem tényei állal. Senki se vádoljon tehát túlzással, midőu a mellett vagyok, hogy II. Józsefnek, a kitől senkisem vitatja el, hogy nagy, felvilágosodott szellem volt, és a kinek humanitárius intézményeit nem kisebbítem, de a ki országunkat el akarta tiporni, (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) a ki a magyar ősi szokásoknak nyíltan hadat üzent, (Úgy van! a szélső halfelöl.) a ki Magyarországot be akarta olvasztani a Gesammt-Monarehie-ba, a ki meg se koronáztatta magát, (Úgy van! a szélsőbalon.) hogy — mondom —e királynak, mint koronás, alkotmányos királynak szobra ott ne legyen. Én ebben megnyugodni elsősorban közjogi szempontból sohase tudnék. (Zajos helyeslés és éljenzés a szélső baloldalon.) Utalok egyébiránt őseink felfogására és arra, hogy mekkora öröm volt Magyarországon, midőn az úgynevezett »kalapos király« meghalt. Biharmegye törvényhatósága az ő alatta okozott statútumokat ünnepélyes menetben elégettette, s ugyanez történt más megyékben is. Annyira perhorreszkálták az uralkodását azok, kik alatta éltek és nyögtek. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Ellentétbe jönnénk őseink felfogásával, de a magyar közjoggal is, ha nemzetünk, faji jellegünk, nyelvünk ezen ellenségének dicsőítő szobrát a magyar alkotmány faktorai közé felvennők. De sőt József császárnak is, ha halottaiból feltámadna, aligha volna ez kedves dolog. Hisz ő nem törekedett a magyar koronára, neki derogált a magyar királyok sorába állani, ő csak császár akart lenni, (Úgy van/ a szélső baloldalon.) a Gresammt-Monarchie esászára; nem kellett neki a magyar királyi méltóság. Hát holta után ne tegyük azzá, a mivé életében lenni nem akart. (Elérik helyeslés a szélső baloldalon.) Ezzel is adózzunk a történelmi igazságnak, és egyezzünk meg őseink érzületével, a kiket, midőn József után a jó emlékű és valódi alkotmányosságáról ismert II. Lipót király következett, a kinek köszönhető az önálló Magyarországot kimondó 1790—91-iki törvények szentesítése, öröm lepett el e változás felett. Nagy irodalma van nemzetünknek arról, hogy az ország egyik határától a másikig mekkora volt az örömriadás, a melylyel szt. István koronáját s Lipótnak az alkotmányt visszaállító intézkedéseit fogadták. Bűnnek tartanám II. Lipót szobrát onnan elhagyni, s azt hiszem, hogy a lojalitást ezzel is kifejezem a dinasztiának, mert II. Lipót egyenesen ősapja koronás királyunknak, és nem ütközöm a lojalitásba, midőn a magyar alkotmány eltiprójának, a magyar nyelvet megsemmisíteni akaró II. Józsefnek szobrát perhorreszkálom a magyar parlamentben. (Helyeslés és éljenzés a szélsőbalon.) Egyházpolitikai világban élvén, ily momentumok is merülnek fel, de ezek elől sem térek ki, hanem ezekre is reflektálok. Az, hogy József császár a türelmi parancsot kiadta, azt hiszem, minden felvilágosodottau gondolkodó katholikus embernek helyeslésével találkozik. (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) A türelmi parancsért hálásak iránta a protestánsok is, de azért nemzetünk eltipróját feledni nem tudom (Élénk helyeslés és éljenzés a szélsőbalon.) Hogy a felett, hogy a szerzetrendeket r "törülte, ujjonganának a protestánsok, az é|)&* nem áll. (Zaj. Felkiáltások a baloldalon: Egyeseit igen!) Nem tudom, kik azok"? (Egy h'mg balfelől: Herman Ottó!) Én részemről határozottan kimondhatom azt, hogy ha valaki oly hazafias magyar rendet, a mely az ifjúságnak nemzeti és humánus szellemben való nevelése terén oly érdemeket szerzett, mint például a benediktinusok, vagy oly magyar rendet, mint a pálosok, eltörülne, akkor én ezen intézkedését minden tekintetben kárhoztatnám, nemhogy dicsérném, (Élénk helyeslés és éljenzés a szélsőbalon.) és elismerem, hogy II. József ezen intézkedésével, mikor ilyen rendeket törült el, nagy hibát követett el. Én itt, mint magyar ember szólok, (Zajos