Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.
Ülésnapok - 1892-430
50 430. országos ülés 1895. február 14-én, csütörtökön. épen azou élelmi ezikkeket, a melyekre legnagyobb szüksége van, melyek legegészségesebbek, melyek neki legtöbb erőt adnak. Itt van, t. ház, egy másik czikk, melyet Farbaky t. képviselőtársam is előhozott: a só. A sóra okvetlenül szüksége van a szervezetnek, só nélkül nem lehet meg az ember. Hát micsoda joga van ahhoz az államnak, miféle igazság az, hogy az államnak joga legyen megadóztatni egy nem élvezeti ezikket, — mert ez nem élvezeti ezikk, — oly ezikket, a melyre a természetnek szüksége van, mely nélkül a természet nem lehet el, mint például a só ? Ha van olyan észjogi zseni, a ki be tudja, bizonyítani, hogy az államnak ehhez joga van, akkor ugyanolyan erővel be tudja bizonyítani azt is, hogy az állam megadóztathatja például az ivóvizet is, mert a sóra épúgy szüksége van a szervezetnek, mint az ivóvízre; ha az egyikhez az államnak szabad nyúlnia, akkor nincs benne kétség, szabad a másikhoz is , ha az egyikhez nincs, akkor a másikhoz sincs joga. Mert ne méltóztassanak ellenvetni, hogy például a sóbánya és a produkált só az államé, tehát az állam adhatja olyan áron, a mint neki tetszik. Mert mit tesz az, hogy az államé? Azt, hogy közös, hogy mindnyájunké, hogy ahhoz minden polgárnak épúgy joga van, mint az ivóvízhez v;igy a levegőhöz. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) De, t. ház, hogy micsoda abszurdumokra téved aztán a financziális zsenialitás, — mert e dolgok mind olyanok, hogy a mindennapi életben fel sem tűnnek, mert már megszoktuk, de a mint gondolkozunk, mindjárt rájövünk az egész abszurditásra, mely e dologban van, — méltóztassanak arra gondolni, hogy egy ember meg akarja az Ő nappalát hosszabbítani, hogy ő munkát akar végezni este is, mikor a sötétség beáll, tehát lámpát gyújt. Az ő működését az államnak elő kellene mozdítania, az állam csak örülhet annak, hogy az ő polgárai minél nagyobb munkát fejtenek ki, a nemzeti vagyont minél jobban szaporítják, minél hasznosabban töltik el idejüket, tehát az államnak kötelessége volna ily embert támogatni, annak a világítószert olcsóbbá tenni, hogy erejét minél hasznosabban értékesíthesse, és a nemzeti vagyon ezáltal is minél jobban szaporodjék. Es mit tesz az állam? Behozza a petróleum-adót, a petróleumra vet oly fogyasztási adót, mely a petróleum értékének felel meg, sőt azt meglehetősen felíü is múlja. Es ha már azt mondjuk: no jól van, a világítás megint olyan, melyhez ép oly jussa van az államnak, mint a levegőhöz, de megvásárolja azt is, akkor micsoda észszerfíség, micsoda konzequenczia és ráczió van abban, hogy az egyik fogyasztási ezikket, például a petróleumot megadóztatjuk, a repczeobijat vagy a faggyúgyertyát pedig nem; vagy ha azt mondják, hogy a petróleumra mégis csak a vagyonosabbaknak van szükségük, de a faggyúval a legszegényebbek világítanak s ezért nem akarjuk a faggyút megadóztatni; akkor miféle ráczió van abban, hogy póldáiíl az elektromos világítást, a melyet épen a legvagyonosabb osztály használ, nem adóztatjuk meg? Valakinek tetszik elektromos világítást használni, az szabad, ebbe az állam nem szól bele; valakinek tetszik petróleummal világítani, akkor rögtön oda tartja az állam a maga kérges tenyerét, hogy adóját megkapja. Felhozok még egy példát. Itt van az iskoláztatás kötelezettsége. Az állampolgár köteles a fiát életének bizonyos korszakában iskolába küldeni. Ez helyes. De azért, mert az állampolgár ezen rárótt kötelességének eleget tesz, az állam Őt megadóztatja. Egyrészről tehát kényszernek tüntetik fel az iskoláztatást, másrészről pedig azt mondják az állampolgárnak, ez jog és előny 7 , a melyet én adok neked, és a melyet meg kell fizetned. T. ház! Hamletnek őrültségében legalább volt rendszer; a mi finánczpolitikánk őrültségében még az sincsen, S ezért könnyen érthető, hogy nem szívesen foglalkozom ezen politikának egyes részleteivel, és hogy bizonyos kellemetlen dolog az, belemenni e részletekbe, mélykéknél a legnagyobb abszurditások, képtelenségek és ellenmondások vannak. Két dolgot azonban mégis meg akarok érinteni : az egyik az, hogy itt e házban Wekerle Sándor, a volt pénzügyminiszter úr adózási politikánkat úgy tüntette fel, mint a mely a lehető legigazságosabb, és a mely — szavai szerint — egyenlő mértékkel mér gazdagnak és szegénynek egyaránt. Tiltakozott azon felfogás ellen, hogy adózási rendszerünk aránylag jobban sújtaná a szegényt, mint a gazdagot. Méltóztatnak tudni, hogy nálunk kétféle adózási rendszer dívik : az egyenes és a közvetett, s itt nagyobbrészt a fogyasztási adók rendszere. Én az egyenes adók rendszerét sem tarthatom olyannak, a mely igazságos volna, és szegéayt és gazdagot egyenlően érintene. Már Sima Ferencz t. képviselőtársam is rámutatott beszédében arra, hogy a mi adózásunkban egy létminimum egyáltalán nincs megállapítva ; pedig, ha például egy olyan ember, a ki csak a fölött rendelkezik, a mi puszta megélhetéséhez szükséges, ugyanakkora százalékot fizet jövedelmi adóban, mint a leggazdagabb; ennek a kettőnek nem mértünk egyforma mértékkel. Mondjuk, például, hogy az adózási százalék 20—30. Ha már most egy olyan embert, kinek összes jövedelme 300 forint, a melyből él, ruházkodik, neveli gyermekeit, lakást fizet, egyszóval minden szükségletét kénytelen fedezni,
