Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.
Ülésnapok - 1892-430
430. országos ülés 1895. február 14-én, csütörtökön. 49 iparkodott törpíteni, "rávette a protestáns felekezeteket is, hogy indítsanak egy állami sorsjátékot és az erkölcsös vállalat megnyerte a háznak — ne tessék tagadni — egyhangú helyeslését: akkor én voltam az egyetlen, ki rámutattam arra, hogy ez immorális, hogy ez lehetetlen. És midőn azt mondom, hogy én pártolom Visontai t. képviselőtársam határozati javaslatát, teszem ezt azért is, mert részemre bekövetkezett egy nagy elégtétel, az. hogy a protestáns felekezet maga is belátta, hogy az a lutri nem ér semmit, és annak ma már nyoma sincs. Kijelentem, hogy elfogadom mindkét határozati javaslatot, de nem szavazom meg a költségvetést. (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) Bartók Lajos jegyző: Hoitsy Pál! Hoitsy Pál: Nem tudom, t. képviselőház, (Halljuk! Halljuk/) hogy el fog-e érkezni az az idő valamikor, melyet a bölcsek kilátásba helyeznek, és a melyet sok millió óhajtva vár, midőn az állam funkcziói a legegyszerűbb dolgok elintézésére fognak szorítkozni, mikor igazságszolgáltatási, adminisztráczionális és kulturális feladatai lesznek az államnak, ellenben az állandó hadseregek vagy egészen eltűnnek a föld színéről, vagy talán a minimumra redukálódnak ? Nem tudom, eljön-e valamikor ez a korszak, de ha eljön, bizonyos, hogy abban' a korszakban az állami adózási rendszerek is a legegyszerűbb formát fogják felvenni, és ha akad akkor történész, különösen pedig ha akad fdozófus, a ki akkor vizsgálgatni fogja ezt a mi adózási rendszerünket, a legnagyobb képtelenségeket fogja abban találni. Ha keresni fogja, hogy micsoda nagyobb elvek vezettek bennünket ezen adózási rendszer megállapításában, azt fogja találni, hogy csupa konfúzió az egész; ha vizsgálgatni fogja a jelen esztendőre szóló költségvetést, mely itt előttünk fekszik és magasabb állami ethikai momentumok szempontjából fogja azt elbírálni; ha keresni fogja, mi vezetett bennünket, miképen óhajtottunk mi ezen adózási rendszer által az országon, a népen segíteni, a nemzetet előre vinni: akkor, t. képviselőház, egyik bolondságot fogja látni a másik után, egyik ellentétet a másik után. Fog találni egy csomó elvet, a melyek mind egymással ellentétben állanak és konfúziónál egyebet nem fog konstatálni. Csak egy-két példával akarom ezt az elvekre vonatkozólag illusztrálni. A kormány kimondja például, hogy a dohányzást és a dohányt meg akarja adóztatni Az elv, a melynél fogva ezt teszi, körülbelül az, hogy a dohányzás élvezet, a dohány élvezeti czikk; a kinek van pénze arra, hogy magának ezt az élvezeti czikket megszerezze, legyen pénze arra is, hogy az államnak bizonyos tributumot fizessen. KÉFVH. NAPLÓ. 1892—97. XXIII. KÖTET. Ezt az elvet én elfogadom, ámbár azt hiszem, a dohánynál nem egészen így áll a dolog, mert a dohány nemcsak elvezeti czikk, és azt hiszem, ennek a mi korszakunknak ideges fia sokkal roncsoltabb idegekkel birna a valóságban, mint a minőkkel ma bir, ha a dohányzást egyszerűen eltörülnék. De, mondom, elfogadom az elvet, mint ilyent. Ámde, t. ház, az állam megadóztatja a hús fogyasztását is; a hús pedig nem élvezeti czikk többé. A húsra a közönségesen kifejlett embernek, de még inkább a fejlődésben levőnek szüksége van. hogy szervezete megkapja a kellő táplálékot. Magasabb állami szempontból ítélve meg a dolgot, azon következtetésre kellene jutnunk, hogy az államnak kötelessége gondoskodni arról, hogy a r á egyes állampolgár mennél olcsóbban jusson a hús élvezetéhez, mert hiszen az államoak érdeke az, hogy alattvalói, polgárai kifejlett testi egészséggel bírjanak. Ha tehát egyáltalán valami ethikai momentum vezetné a kapaczitásokat, a pénzügyi zseniket, minden módon, például marhakiviteli tilalmak útján is, vagy nem tudom mi módon, oda kellene törekedniök, hogy a legszegényebb ember is minél gyakrabban élvezhessen húst. (Helyeslés a szélsőhal felől.) Az állam ezt az elvet el is fogadja akkor, a mikor a polgár izomerejére ő neki magának is szüksége van, így például a katonaságnál is behozta, hogy a katonák bizonyos mennyiségű húst kapjanak naponta, annyit, a mennyire szükségük van, sőt behoztuk ezt még a rabokra, az emberiség gonosztevőire, az emberiség átkaira vonatkozólag is, gondoskodva arról, hogy megkapják a magok húsadagját. De a közönséges adózó polgárral szemben nemhogy az volna az állam politikája, hogy azt mondaná : olcsóbbá teszem neked a húst, hanem az a politikája, hogy ha húst mersz fogyasztani, drágábbá fogom azt neked tenni az által, hogy adót fogsz nekem fizetni, mely a kincstáramba befoly. Ha csak egy csepp észszerüség volna finánczpolitikánkban. és ha már így az élelmi szerek közt válogatni akarunk, úgy, hogy bizonyos élelmi szereknek kedvezzünk, másoknak nem akarunk kedvezni, akkor a milyen jogon meg tudjuk és meg merjük adóztatni a húst, ugyanazon jogon meg lehetne adóztatni a lisztet vagy burgonyát is. Es, t. ház, nem ez volna-e az észszerű dolog? Azt mondják az állampolgárnak: megdrágítom neked azon táplálékot, mely rosszabb, mert akarom, hogy ne a rosszabbal élj, hanem a jobbal, és megdrágítaná a burgonyát, a mely tápértékével egyáltalában nem felel meg annak, a minek a hús. De épen az ellenkezőt teszszük: megdrágítjuk az állampolgár és adózó számára 7
