Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.

Ülésnapok - 1892-448

464 448. országos ülés 1895. márczius 12-én, kedden. Bosznia okkupácziójába beleegyezett? (Úgy van! Úgy van ! a szélsőbalon.) Hisz ez oly kérdés volt, mely már Kerkapoly minisztersége idejében felvettetett, mely már Bittó Istvánnak feltétetett, s mely kérdésre Bittó István elútasítólag válaszolt. És akkor vállalkozott az okkupáczióra Tisza Kálmán, az a Tisza Kálmán, ki az ország pénzügyeinek hanyatlása és bomlása miatt adta fel az elveit, akarta az országot megmenteni; az a Tisza Kálmán már 1878-ban Bosznia okkupácziójába beleegyezett, és beleegyezett akként, hogy a kabinet pénzügyminisztere, Széll Kálmán, tár czáját otthagyta, mert ő előtte is, mint az egész nemzet előtt, utolsó perczig el volt titkolva, hogy egy ily kalandos vállalatba fog a nemzet bevonatni. Tehát ha Magyarország pénzügyei oly szomorúak voltak, sőt azokat lelkén viselte, akkor a nemzet akaratával szemben, a nemzet anyagi életének megrontására, nagy rizikó és a nemzeti élet egész veszélyeinek felidézésére egy bizonytalan vállalatba, melyről senki előre nem láthatta, hogy csak ágyis fog végződni, a mint végződött, volt és szabad belemenne annak az embernek, ki elveit hozta áldozatul, hogy az ország pénzügyeit rendezhesse. (Úgy van! Úgy van! balfelöl.) De hát, t. ház, joga van mindenkinek meggyőződése szerint áldozatot hozni a hazáért, egyik hozza életének munkásságából, a másik vagyonának anyagi erejéből, s a harmadik meghozza a magi elveiből. (Derültség és tetszés balfelöl.) De a ki azt teszi, hogy hét éven keresztül az országot izgatja, az országot izgatván, a kedélyeket felkorbácsolja, az ellenpártnak egyes tagjait vérig üldözi, és némelyeket egészen a kétségbeesésig agyonrágalmaz, akkor egy nap megfordítani a köpenyeget, és átállani azon párthoz, és azon feltételek mellett, hogy annak a pártnak kormányában részt vegyen, és mihamarább vezetője legyen: csak oly feltételek mellett szabad, hogyha az illető elveiből legalább egy részletet megvalósít, és nem adja fel összes elveit. És Tisza Kálmán, midőn előbb a koalicziót hirdette, mindig azzal hitegette pártját, hogy legalább elveinek egy részét fogja valósi tani, és a ki kételkedik benne, olvasaa el Móricz Pálnak »Az országgyűlési pártok küzdelmei* czímíí munkájában Tisza Kálmánnak Kissingenből 1873. júniusban írt levelét; megtalálja abban a következőket: (Olvassa.) »Azt tudom, hogy nekem és nekünk nem azért kell a koaliczió, hogy részt vegyünk a kormányban, de azért, hogy elveink alapján előrevigyük az ország ügyeit. Ez rövid válaszom azokra, a mit az általam nagyon tisztelt druszám nézeteiről is ívtál. Én láttam, hogy te is az utóbbi időben általam folytatott taktikát rossznak tartod, én pedig ma is olyannak tartom, melyet az eredmények igazoltak, mert sehol sem birom látni a Szlávy-kormány megerősödését, sem azt, hogy mikor buktathattuk volna meg? sem azon jobboldali embereket, kik készek lennének egy elveinknek legalább részben megfelelő politikát követni. Nemsokára ott lesz a legfontosabb bankkérdés, majd meglátjuk, lesz-e valaki, ki ebben, szemben a minisztériummal és Bécscsel, síkra mer szállani, pedig az ily alkalmak azok, melyek természetszerűleg szülhetnek erkölcsileg is helyes, életképes koalicziót, mert mesterkélten csinált koalicziók mindig károsak, és az egyeseken rendesen megboszíiiják magukat*. Másutt pedig azt mondja: (Olvassa.) »A fúziót nem tartottam lehetőnek, nem tartom ma sem. Egy koalicziónak, mint ezt Debreczenben. s mint a válaszfelírati vitánál is jeleztem, eljöhet az ideje, akkor is két alapfeltétele van. Először érvényre juttatni általa elveink egy részét«. Engedjen meg a t. ház, én abban a pillanatban, midőn Tisza Kálmán az 54 milliós kölcsönt a pártkörben megszavazandónak ítélte, ellene szegültem; mikor Tisza Kálmán 1873-ban a czivillisztának egymillió forinttal felemelését elfogadta, én ellene szegültem; midőn a pártban a koaliczió elvét hangoztatták és hangoztatta, és 1873. november 13-án azt elfogadták a pártkörben, én hét elvbarátommal kiléptem és folyton ellene küzdöttem. Én kezdettői fogva láttam, hogy ha egyszer a megalkuvás terére lép nek, az egésznek feladása lesz a vége. De a pártnak igen sok tagja, kik a fúzióba beléptek, teljesen jóhiszemíüeg járt el, annyira jóhiszeuníleg, mert ez volt a kapaezitálás eszköze: nincs ugj^an semmi garancziánk arra, hogy a balközép programmja meg fog valósulni, de hol kell több garanczia: Tisza Kálmán belügyminiszter lesz, ő fogja a választásokat vinni, néhány hónap múlva miniszterelnök lesz, és hogy ő azután az első választást megejtette, mind balközépi férfiakból fogja megalkotni pártját és előkészíti a teret arra, hogy elveiből, ha mindent nem is, de azok nagy részét megvalósítsa. (Derültség a bál- és szélső baloldalon.) Ily elvekkel és hitegetésekkel vonszolták a politikai férfiakat egj ik állomásról a másikra. És mi történt? Abban a bankkérdésben, melyre hivatkozik, hogy mi fog történni, ki hátrált meg inkább, mint Tisza Kálmán? Csak egy kis komédiát, a lemondás komédiáját játszotta el, s azután eljátszotta a lemondás visszavonásának másik tragédiáját. Mert tragédia kell, hogy legyen, ha azt mondja, hogy a ki hatalomra akar jutni, annak egyet kell tudni, s ez a politikai morál: lemondani. Igaz, mi tudjuk, Magyarországnak az a százados szerencsétlensége, hogy