Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.

Ülésnapok - 1892-429

429. országos ülés 1895. Mirnár 12-én, kedden. «3 számításul, a ki abban a törvényben előírt időt kitöltötte. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Lehetetlennek tartom tehát, hogy a ki bármely más, lehet, hogy igen érdemes hivatalt viselt azelőtt: csak azért, mert néhány hétig a miniszteri székben ült, penzióját annyira felemeltethesse, mintha ott 18—20 évet töltött volna el. (Helyeslés a szélsőbalon.) Pedig ez ma így történik. Ezt igazságtalanságnak tartom. Szemben a miniszter úr azon nézetével, hogy demokratikus szempontból szükséges a főispánok, államtitkárok és miniszterek penziója, elismerem ugyan, hogy a ki az országnak szolgálatot tesz, jutalmat is érdeme], de semmiféle demokratikus elvből nem folyik az, hogy a penzió oly magas legyen, hogy ne csak a szükséges megélhetést, hanem a túlságos anyagi jólétet is biztosítsa. Senkinek a világon, ki az országnak szolgálva érdemeket szerzett, nem adnék több penziót, mint annyit, a mely az ő rangjának megfelelő megélhetésre kell. Én a legmagasabb nyugdíjnak a 4000 forintot akarnám tekinteni, bármeddig és bármily állásban szolgált is az illető. Mert a ki szolgált, megkapta szolgálati jutalmát, a míg szolgált, és e maximális 4000 forinttal igen tisztességes nyugalommal végezheti be pályáját. Én ennél többet nem adnék, nem kivált akkor, midőn látjuk, hogy 45—50 évi tanítói pályán eltörődött polgártársaink, (Zajos helyeslés a szélsőbalon.) kik oly nehéz munkát végeznek, ennek tizedrészét sem képesek megkapni. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Ezt ajánlom a pénzügyminiszter úr figyelmébe. Nem teszek e részben indítványt, hanem csatlakozom Molnár József indítványához, (Helyeslés a szélső baloldalon.) mert méltóztassanak elhinni, hogy azt a sok millióra menő nyugpénzt, a melyet mi itt fizetünk, nem fogja az ország sokáig kibírni. 2,900.000 forint nyugdíj, az egy óriási összeg, pedig ez az ország még nem is olyan régi a nyugdíj szempontjából. Hová fog ez növekedni, hogyha ennek malmost elejét nem veszszük intézkedések által ? (Halljuk ! Halljuk!) Felmerült még, t. ház, a valuta kérdése. Én megvallom, midőn a valuta kérdése . . . (A jobboldal felé fordulva.) Kérem a képviselő urat, ha akar beszélni, én leülök, tessék folytatni, de ketten nem beszélhetünk egyszerre. (Halljuk! Halljuk! Elnök csenget.) Midőn a valuta kérdése itt a házban felvettetett, én már akkor aggodalommal voltam az iránt, hogy az oly könnyen és biztosan oly rövid idő alatt keresztülvihető legyen, mint a minőnek ezt akkoriban hirdették. Azonban az egész ország el volt ragadtatva tőle; nem szólaltam tehát fel ez irányban. Különben is azt tapasztaltam, hogy ha valaki a képviselőházban ily dologra észrevételt tesz, és bekövetkeznek azok a fennakadások, a melyeket előre látott, arra azt mondják: hogyne következtek volna be, mikor a házban e dolgot már eló're kompromittálták. Megvallom, hogy ily felelősséget nem akartam magamra vállalni. Nem is mondom én azt. hogy az keresztülvihető nem leszen, igen is hiszem és remélem, hogy keresztül fog vitetni, de az, a mit e tekintetben a t. pénzügyminiszter úr mondott, nem döntő; tudniillik hogy megvan az aranyalap ; mert az hiába van meg. Egy itt csak a döntő ; az, hogy a közpénzforgalomban van-e arany vagy nincs? (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Ez a döntő, és azért hiába fogja a t. minisztérium kiszedni kasszáiból azt az egy pár millió forintot, mert az rövid idő alatt eltűnik, mert mindaddig míg aranyázsió lesz, aranyczirkuláczió nem lesz. s addig aninyvalutáról lehet ugyan beszélni, de aranyvaluta nem lesz. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Én hiszem és remélem, hogy az aranyvaluta be fog következni, de csak akkor, a mikor anyagi viszonyaink javultával közgazdasági mérlegünk is emelkedni fog. Ez tehát az, a mire leginkább törekedni kell, mert ha ez meg lesz, akkor meglesz az aranyvaluta is A mi már most illeti a többi, felmerült kérdéseket, különösen a szesz- és sómonopóliumot, a melyre észrevételek tétettek, én, t. ház, a szeszmonopoliumot előre láttáin, hogy be fog következni; meg is mondtam annak idejében, midőn az új törvények a regálé megváltására nézve létesültek. Nem is félek tőle, sőt azt hiszem, hogy ez lenne az a mód, a melylyel a kormány képes volna a gazdasági szeszgyárak és a nagy szeszgyárak közti arányt helyreállítani, mert az bizonyos, hogy a gazdasági szeszgyárak képtelenek versenyezni a nagyipari szeszgyárakkal, mert egyetlen egy gazdasági szeszgyár tera képes annyi szeszt előállítani a maga produktumából, mint az ipari szeszgyárak, melyeknek berendezése a technika magaslatán áll. Ez volna azután a módja annak, hogy a gazdasági szeszgyárak, melyeknek gyengeségét a kormány megítélheti a beváltás alkalmával, létezhessenek, mert azokra, különösen hazánk legszegényebb vidékein oly szükség vau, hogy azok nélkül el fog pusztulni azon vidék egész gazdasága. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) A mi pedig a sómonopóliumot illeti, ez már igen gyakran képezte ezen ház tanácskozásának tárgyát, és a mikor még néhai Kerkapoly Károly pénzügyminiszter az azelőtt kapható marhasót megszüntette és a sok ezer mázsányi készletet a Marosba öntetté, hogy valamiképen valakinek javára ne szolgálhasson, akkor már itt a házban megállapították az ahhoz értők azt,